Ujváry Zoltán (szerk.): Az Alföld vonzásában. Tanulmányok a 60 esztendős Novák László Ferenc tiszteletére - Az Arany János Múzeum közleményei 12. (Nagykőrös-Debrecen, 2007)
Ujváry Zoltán: Szlovákosodás, magyarosodás, asszimiláció
szerint csak Szlovákiában a szlovákok iélekszáma mintegy 5 millió. Ebben a számbeli növekedésben nyilvánvalóan az asszimilációnak van jelentős szerepe. Erre a folyamatra utaltunk a magyarsággal kapcsolatban is. Az asszimiláció kérdésének a felvetése a néprajztudomány kutatói számára rendkívül fontos. A politikai célzatú megnyilvánulásoktól a szakembereknek el kell határolni magukat. Az asszimilációs jelenségeket a közösségi, a népi kultúra irányából kell értékelni. Többször utaltam már arra, hogy nyelvi, nemzetiségi asszimiláció nem jelent azonnali kulturális asszimilációt is. A jelenségeket nem lehet magyarként vagy szlovákként értékelni. A eredet kérdésére éppen az asszimilációs vizsgálatok adnak választ. Vonatkozik ez más tudományszakra, pl. a településtörténetre és a nyelvtudományra. A nyelvészek (így pl. Király Péter rámutattak arra, hogy a szlovák letelepülők egy-egy településen kevert nyelvjárásokban beszéltek. Ugyanis az új szlovák lakosság az anyaország legkülönbözőbb helyéről érkezett. Nem egy teljes falu indult el ősi lakóhelyéről és alakított egy új falut, ami csak egy új helyszínt jelentett volna a régi közösséggel, hanem egy-egy településre más-más etnikai területről érkeztek a családok. Ennek nyelvjárási és kulturális keveredés lett az eredménye. Ezt a keveredést a nyelvészek jól megfigyelték, a néprajz ezzel a feladattal még adós. Mindezek miatt fokozottan szükséges figyelni egy-egy falu, kutatási terület lakossági összetételére, az asszimilációs folyamatokra, amelyek nyomán az átadás-átvételre, az interetnikus kapcsolatokra, az eredet kérdéseire nemzetiségi elfogultságtól függetlenítve helyes választ kaphatunk. Az eredményességet illetően nagy veszélyt rejt magában az egyoldalú szemlélet. Egy szlovák települést az Alföldön, vagy egy magyart a Felvidéken nem lehet a környezetétől függetlenítve vizsgálni (természetesen más területeken sem). A statikusság nem követelhető meg sem a lakosságtól, sem a nemzettől. Évtizedek, századok nemcsak nyelvcserét, hanem kulturális cserét - abban jelentős változást - eredményeznek. A magyar nyelvterületre települt nemzetiségek néprajzi vizsgálata némileg más megközelítést kíván, mint az őslakosoké. Hasonlóképpen a magyarországi nemzetiségek helyzetét összevetni a határainkon kívüli magyarságéval tévútra vezet. Nem ugyanaz a helyzete sehol a világon az idegen országba települőknek, mint azoknak, akik a szülőföldjükről nem vándoroltak el, nem települtek más országba, hanem őket választották le saját országuktól, nemzetüktől, s erőszakkal kerültek más ország fennhajtósága alá. Az így birtokba kapott területeken az új országok vezetői az őslakosságot először közömbösíteni törekednek, saját lakosságukkal keverni és asszimilálni, hogy ezáltal népességileg is igazolják a megszerzett területekhez való jogukat. Mindennek kihatása van a telepesekre is. Trianon éppen olyan lelki traumát okozott az új határokon belül maradt szlovákoknak is, mint a határokon kívül rekedt magyaroknak. A magyarokat elválasztották az anyanemzettől, a szlovákokat az egykori szülőföldtől. A szorosabb kapcsolattartás lehetősége nagymértékben redukálódott, az azonosságtudat ápolásához hiányoztak az anyaországi inspirációk. A Csehszlovák Köztársaságban Szlovenszkohoz, mint egykori hazához való kötődés érzelmi szálai a magukat tótoknak nevező magyarországi szlovákok körében csak lassan szövődtek; diaszpórákban az ilyen kötődés ki sem alakult. Ha egy nemzetiségnek a saját népével összefüggő történelemtudata felszínes, vagy teljesen hiányzik, akkor egyedei pszichikai konfliktusba kerülnek önmagukkal, s labilissá válnak az anyanemzetükkel és az államalkotó nemzettel szembeni érzelemvilágukat ille178
