Ujváry Zoltán (szerk.): Az Alföld vonzásában. Tanulmányok a 60 esztendős Novák László Ferenc tiszteletére - Az Arany János Múzeum közleményei 12. (Nagykőrös-Debrecen, 2007)

Ikvaniné Sándor Ildikó: XVIII-XIX. századi ásatásból kikerült cseréppipa töredékek Szentendrén a Castrum területéről

Pest megyében Pest és Buda mellett Szentendrén és Vácon működött pipakészítő. Szentendre az óbudai Zichy uradalom birtoka volt 1659-1766 között. Az 1703-as összeírás felsorolja, a mesterembereket. Ebből tudjuk, hogy Szentendrén működött - 92 mesterember között - egy pipakészítő is (L. Gál É. 1988. 107.). Sajnos több adatot nem ismerünk a pipás mesterről. A pipaműhely maradványa sem került még elő. Miután Szentendre a török idők végére szinte teljesen lakatlanná lett, majd 1690-től mintegy 6000 szerb („rác”) telepedett le, s jó részük iparral és kereskedelemmel tartotta fenn magát (L. Gál É., 1988.105), bizonyosnak vehetjük, hogy a pipakészítő is szerb volt. (Egy

XVIII. századi szerb fazekas selejtgödrét Szentendrén 1996-ban megtalálták a régészek, de ő tálas mester volt, nem pipakészítő.)

Vác városa a mindenkori váci püspök birtoka volt. A váci iparosok 1743-as összeírásából tudjuk, hogy Vác Felsővárosban a fazekasokon kívül egy pipakészítő (faicarius) is élt (Vass E., 1983. 140.). Különös módon a váci vár ásatásakor eddig mindössze csak 2 török pipa került elő (Tettamanti S., 1994. 110, 158.).

Az agyagból készített, vagyis cseréppipákat két nagy csoportba lehet osztani: angol-holland típusú és török típusú pipákra.

A nyugati jellegű, angol-holland típusú pipákat már 1570-től kezdték gyártani. Feltűnő jellegzetességük, hogy nemcsak a pipa feje, hanem az egybefüggő hosszú szára is cserépből készült. A pipakosár nyújtott, ovális formájú volt, hátra hajlott, és tompaszöget zárt be a pipaszárral. Ezt a pipaformát használták az angolok, hollandok, később a francia és német manufaktúrák is. Magyarországon kevéssé terjedt el ennek a nagyon törékeny pipaszárnak a használata (Lévárdy F., 1999. 75-76.).

Tomka Gábor a régészeti feltárásokból származó pipák elemzésekor megállapította, hogy ilyen holland jellegű, egyrészes cserépszárú pipák a felvidéki várak - Pozsonytól Szendrőig - leletanyagából kerültek elő. Dunántúlon eddig csak Budán találtak holland cserépszárú pipát. Ezek a XVII. század utolsó harmadáig voltak forgalomban Magyarországon (Tomka G., 2000. 28.).

A török pipakészítők a holland és angolféle pipákkal szemben csak a pipafejet készítették agyagból, a szárat fából faragva, külön illesztették hozzá. Ezt a praktikusabb - kevésbé törékeny - formát vették át a magyar, lengyel, cseh, olasz pipakészítők is (Lévárdy F., 1999. 75.). Szárukhoz képest a pipafej nem hátrahajló, hanem egyenesen áll, vagy kissé a szár felé dűl.

A pipákat, már a XVI. században, présmintákban formázták. A kézzel formázottak kivételesek, és ritkák. A mintát fából vagy kiégetett agyagból készítették. A présmintába befaragták a pipa negatívját, gyakran a díszítési elemeket is, ezáltal a préselés után a motívum plasztikusan kidomborodott. Ilyen pl. a 7. számú pipatöredékünk nyakán lévő kalász formájú minta. A pipákhoz szükséges agyagot - akárcsak a fazekasagyagot - kellő módon megtisztították, meggyúrták. „A gyúrt agyagból kézzel hurkát formáltak, ezt olajjal megkent formába helyezték és a forma két felét összeszorították. A pipafej belső öblét és a nyak nyílását úgy képezték ki, hogy a megfelelő helyen egy-egy hengeres, vagy kónikus fát nyomtak a mintában lévő agyagba. Szikkadás után a mintából kiemelt pipáról a felesleges részeket késsel eltávolították, átszúrták a fej és a nyak közötti vékony füstjáratot, különböző módon még díszítették, és vörösre kiégették”, néha mázzal is bevonták (Kovács B., 1963. 237.). A jobbminőségű pipákat, vöröset, feketét egyaránt méhviaszos keverékkel kenték be, majd puha ronggyal fényesítették, hogy szép, bársonyos fényt kapjon. A viaszozás által a pipának még a tapintása is finomabbá vált (Nagy Z., 2001. 13.).

167