Ujváry Zoltán (szerk.): Az Alföld vonzásában. Tanulmányok a 60 esztendős Novák László Ferenc tiszteletére - Az Arany János Múzeum közleményei 12. (Nagykőrös-Debrecen, 2007)
Veres László: Tímárok és vargák Északkelet-Magyarországon
tatták, ami nagyobb függetlenséget biztosított számukra, mint a pataki joghatóság alá való tartozás. A zempléni céhek kiváltságlevelei a varannói kivételével a 17. században születtek. Artikulusaik többsége ugyanazon elvek valóra váltásának szándékát tükrözik, mint amit a korábban ismertetett kassai és miskolci céhlevelekből megismerhettünk. Több esetben azonban a helyi viszonyokat, a helyi gazdasági és társadalmi életből fakadó sajátosságokat is kifejezésre juttatják. A céhes rendelkezések lehetőséget adtak a megözvegyült mesterasszonyoknak a műhely önálló fenntartására is. A céhben szerzett jogokat, vagy ahogyan a céhlevelek mondják: a mesterséget az özvegyek eladhatták. A tállyai vargák céhlevele szerint ezzel a joggal „a nyomorúságra jutott mester” is rendelkezett.47 A céhek felállásával az iparűző réteg mindenütt céhes és céhen kívüli mesteremberek csoportjára tagolódott. A himpellér, vagy kontár meghatározása céhlevelenként másféle. A homonnai vargák céhlevele szerint a céhen kívüli varga vagy tímár számított kontárnak.48 A megkülönböztetés tehát csak másodsorban jelentett szakképzettség, vagy mesterségbeli színvonal tekintetében különbséget. Az újhelyi vargák céhlevelében arról tudnak, hogy „vannak olyanok, akik az úrdolga miatt, vagy bosszúságból hátraállnak az ő hivatalyokban, a czéhet nem becsülik, azaz a céhből való kimaradás révén váltak kontárokká”.49 Az artikulusok termelőmunkával kapcsolatos rendelkezései tartalmazták a mesterré válás előfeltételeit. Az újhelyi vargák 1639. évi céhlevele nem tett különbséget az „új mester”, vagy Jövevény mester” között: a „céhbe álló mester keresse meg a főbírót, azután a Fejedelem ő Nagyságának szolgalattyára közinkbe agya magát”.50 A céhbe állás szakmai előfeltételei között feltűnő módon nem kapott különösebb hangsúlyt a vándorlás. A műhelyekben foglalkoztatottak számára a tállyai vargák levelében találunk adatot, miszerint a mesterek 3 legényt is tarthattak. A legények foglalkoztatásánál a fizetés alapja a heti bérezés volt. Homonnán az 1679. évi céhlevél szerint a „beres legin”-t fél vagy egész esztendőre lehetett felfogadni a fertályos szegődés helyett. A heti kereset az összes mesterséget figyelembe véve a vargáknál volt a legmagasabb, átlagosan heti 40 dénár. A legényeknek a fizetését természetbeni juttatásokkal is kiegészítették. Az újhelyi vargáknál a „hetes legény” minden kádba 2-2 bőrt lehetett magának, a homonnai vargáknál még egy talpbőr is járt hozzá. Sűrűn találkozunk a vargáknál ún. „szakmánnal, szakmán míveléssel”, ami a naponta előállított termékek mennyiségére utalt. A szakmán napi „6 veres saru” volt, ami nem lehetett több heti 32 sarunál, s a fizetés érte 40 dénár”. Az inasok ingyen dolgoztak, s mindössze némi ruházatot kaptak az élelmen kívül. A pataki vargáknál egy ködmön, 2-2 pár fehér ruha, egy süveg, egy nadrág és egy saru járt az inasnak. A gömöri és a zempléni vargákhoz hasonlóan a 17. század elején a miskolci vargák is a kassai főcéh fennhatósága alá kerültek. A királyi város tanácsától kapott privilégiumot 1631-ben erősítette meg II. Ferdinánd. Az új szabályzat lényegesen kisebb terjedelmű és tömörebb fogalmazású volt, mint az 1521. évi, tartalmában azonban egy-két esettől eltekintve lényegi módosulást nem tükrözött. A mesterré válás feltétele 3, közelebbről meg nem nevezett saru elkészítése volt és a remek elfogadása után lakomát kellett szolgáltatni. Az inasok félfogadásának feltételéül a szokásos kezességvállaláson túl 13 dénár lefizetését és két talentum viasz beszolgáltatását szabták. Ez utóbbi azért volt nagyon fontos a 47 SFL. Loc, 60. No. 53. 48 SFL. Loc. 60. No. 19. 49 SFL. Loc. 60. No. 75. 50 SFL. Loc. 60. No. 36. 126
