Ujváry Zoltán (szerk.): Az Alföld vonzásában. Tanulmányok a 60 esztendős Novák László Ferenc tiszteletére - Az Arany János Múzeum közleményei 12. (Nagykőrös-Debrecen, 2007)
Halász Péter: A közösségi legelőhasználat emlékei a moldvai magyaroknál
szerveződésére, tagolódására utal. Ilyennek tekinthetjük Moldvában a legelőhasználatot és a legeltetési rendet szabályozó hagyományos rendszert. Ez a téma azonban ma még a moldvai csángók társadalmára vonatkozó ismereteink fehér foltjának számít. A nagyobb határú, valószínűleg szabadparaszti múlttal rendelkező csángó településeken megőrizték annak emlékét, hogy a legelő, vagy legalábbis egy részük valamikor közös használatban volt, s az embereknek részük volt benne. A Bákó melletti Bogdánfalváról, Diószénből, Lujzikalagorból, valamint északról Jugánból és Kelgyesztről ismerünk ilyen emlékeket, és bizonyára máshol is rá lehetne még akadni a nyomára. A hagyományos rendszer szerint egy-egy „marharész” körülbelül 3(M0 prezsina38 területet jelentett, de „nem volt kimérve, fel volt írva »la redzsistu«, hogy nekem ennyire van igazam". „Nincs kimérve, de tudódik, hogy kinek hány része van benne. ” Egy családnak átlagosan két „része" volt, arra ingyen küldhetett marhát, ha többet akart kihajtani (s volt hely a legelőn) akkor fizetnie kellett. Ez a rész, vagyis jog öröklődött, az újonnan beköltözők ilyen joggal nem rendelkeztek. A legelőjogra vonatkozó ismeretanyagból kirajzolódik a legelőtulajdon és a legelőhasználat kettőssége. Egyfelől volt a közösségi legelő, amit általában nyomásnak, románosan (sohat, suhat) szuhátnak, szobáinak neveznek, másfelől volt az izláz, amit rendszerint vásároltak és aprimarija, az elöljáróság tulajdonában volt, s valószínűleg a már említett 1907. és 1913. évi legelő létesítésére szolgáló terület-megváltási akció során alakult ki. A nyomás, vagy szilhát kifejezés jelentette a terület egészét és az egységnyi jogot is. A ’nyomás’ eszmei területe általában 30^10 rúd között alakult. Az egykori földközösségre utal a legelőhasználatnak ez a sajátos változata. Diószénben még ma is egyértelműen elkülönül egymástól a közösségi és az államivá torzult községi legelő, mégpedig nemcsak területileg és tulajdonjogilag, hanem úgy is, hogy a közösségi legelőn az emberek felváltva, vagyis szerre őrzik az állatokat, az állami legelőn fizetett vákár ügyel rájuk. Bogdánfalván nem az összes legelőn, hanem csak a Bócáta nevezetű szuháton „ volt az embereknek részük. Nem volt kimérve, hanem fel volt írva. Csak papíron volt, s az emberek tudták, hogy ennyit tudok reatenni, mert nekem ennyi s ennyi van. Nekem ennyire van igazam. Ez a rész öröklődött. Egy ünőre 35 rudat számítottak, s egy borjúra is, mert az is marha." „Nincs kimérve, de tudódik, hogy kinek mekkora és hány része van benne. A rész, az »egy szuhát«. Egy szuhátra két marhát hajtanak ki. Többet is lehet, de fizetni kell. De csak ha van hely. De nem igen hajtanak többet." Kelgyeszten „két sorda volt, a felszősorda járt a Felszönyomászon, s az alszósorda az Izlázon. Itt vala kéccáz ünő, s túl vala háromszázötven. A felsőn jobb volt a fű, ott tizenhat-tizennyolc rúd jutott egy iinőnek, az Izlázon lehetett volna ezer ünő is, az 190 hektár. Azt az első verekedés után adták, előtte a bojéré volt. Kinek volt nyomásza, ment ide, s meliknek nem volt nyomásza, ment az izlázra. Az izlázért kellett fizetni a primarijének. A nyomás az embereké volt, az izláz a falué, s adminisztrálta a primarija. Akinek volt nyomásza, annak nem kellett fizetni, csak az őrzőt. Kevés ünő volt a faluban, s mindenkinek 'egy nyomásza' volt. Csak három-négynek volt két ünője, a többinek csak egy. Ha valakinek nem volt annyi nyomásza, ahány ünője, ment ahhoz, kinek nem volt ünője, fizette meg neki a helyet egy nyárra, s akkor tetted az ünöt ide. Akinek nem volt 'nyomásza', de vala ünője, ura vala tegyen mász nyomászára, de fizeti vala meg annak, kinek vala nyomásza." 38 prezsina ’rúd’ (präjinä, rom.) kb. 180-210 m2. 111
