Ujváry Zoltán (szerk.): Az Alföld vonzásában. Tanulmányok a 60 esztendős Novák László Ferenc tiszteletére - Az Arany János Múzeum közleményei 12. (Nagykőrös-Debrecen, 2007)
Asztalos István: Idegenbe szakadva. Németek a Galga mentén
Antal segítségével a királynőnél kieszközölte, hogy a stájereknek nem kell Erdélybe menni, hanem letelepedhetnek Ikladon. Ilyen körülmények után, a sokat szenvedett stájer deportáltak 1753 tavaszán megérkeztek új lakóhelyükre, a Galga menti Ikladra, ahol sváb hittestvéreik már éppen a szétmért földjeik megművelésével voltak elfoglalva. Az első évek történéseiről alig maradtak fenn írásos emlékek, ezért csak a későbbi dokumentumok segítségével idézhetjük fel az ikladi telepesek első éveinek, évtizedeinek a történetét. A legfontosabb adatok azok, melyeket a családkutatás tárt fel.4 Ezekből kitűnik, hogy az osztrák örökös tartományokban a rekatolizáció során tovább folytatódott a protestánsok kiűzése, kimenekülése, akik részben a Német Római Birodalom azon országaiban kerestek menedéket, ahol nem üldözték a protestánsokat, javarészt pedig Magyarországra települtek át, ahonnan a korábban deportált és elmenekült földijeik, hittestvéreik mind a megélhetést biztosító s elfogadható, sőt kedvező gazdasági körülményekről, valamint vallásuk szabad gyakorlásáról számoltak be. E kedvező viszonyok ismeretében Felső-Ausztriából 1753—1770 között 5 család 14 gyermekkel, valamint 11 egyedülálló felnőtt férfi és nő, összesen 33 személy; Karintiából 1754-1771 között 8 család 18 gyermekkel és 7 egyedülálló férfi s nő, összesen 41 személy; Stájerországból pedig még 1768-ig további 6 házaspár, 2 özvegy, 21 egyedülálló felnőtt férfi és nő, valamint 21 gyermek; a Birodalom más tartományaiból pedig 1753-1770 között 6 házaspár 10 gyermekkel és 2 egyedülálló férfi s nő érkezett. Az örökös tartományokból, valamint a Birodalomból áttelepülők mellett természetesen a környező falvakból (mindenekelőtt a szomszédos Domonyból s Aszód mezővárosból, ahol a lakosok döntő többsége szintén Luther követője volt) is érkeztek lakosok, ám ezek java része házassági kapcsolatuk folyamán kerültek Ikladra. A számok alapján azt hihetjük, hogy szinte robbanásszerűen megszaporodott az újratelepült falu lakossága, ám ez nem fedi a valóságot. Ugyanis a telepesek egy jelentős része csupán átmenetnek tekintette Ikladot és innen tovább utazva, de most már a Magyar Királyság területén, még jobb lehetőséget remélve, más faluba, városba költözött. A fenti adatokból is kitűnik, hogy ez a nagy népmozgás javarészt 1752-1770 között zajlott le. Természetesen a további években és évtizedekben is történtek be- és kiköltözések, de ezek már alkalmankénti egyedi esetek voltak. A családtörténeti kutatás pontosan feltárta, hogy a XVIII. század második felében Iklad faluban az alábbi számú és anyanyelvű (nemzetiségű) lakos telepedett meg és élt rövidebb hosszabb ideig: Házaspár: 120, tehát 120 férfi családfő és 120 feleség; ezen belül 47 gyermektelen Özvegy: 3 Egyedülálló: férfi 52, nő 21 Gyermek: 112 fiú, 91 leány Összesen: 519 fő Anyanyelvét tekintve: Német (birodalmi, osztrák) 443 fő 85,3% Szláv (szlovák, cseh, morva) 75 fő 14,5% Magyar 1 fő 0,2% Azt mondhatjuk tehát, hogy Iklad falu törzslakosságát a sváb telepesek, továbbá a stájer deportáltak, majd javarészt az osztrák örökös tartományokból, kizárólag a val-4 Asztalos István-Brandtner Pál: Ikladi családok. Iklad, 2002. 560. 97
