Bodonyi Emőke: Albrecht Dürer és kora. I. Miksa császár diadalmenete. A kassai Kelet-Szlovákiai Múzeum Gyűjteménye Henszlmann Imre hagyatékából. Szentendre Képtár 2006. március 31 - május 28. - PMMI kiadványai - Kiállítási katalógusok 15. (Szentendre-Košice, 2005)

egyedi grafikák, nem teljes névvel, esetleg dátummal látták el, hanem különféle jelekkel és iniciálékkal. A metszetek meghatározásánál fontos szerepet játszik a szignálás. A reneszánsz elterjedésével jelentősen megnőtt a szignált művek száma. Ennek kezdete már a 13. századra tehető, és a 16. századra szinte egész Európában elterjedt. Ebben az időben ugyanakkor elindult egy mozgalom, amely fokozatosan felszabadította az embert és annak gondolkodását, mely addig a középkor konzervativizmusában raboskodott, ami az egyik oka volt a művészeti anonimitásnak is. Megengedhetetlen volt akár csak beszélni is az ember egyéniségéről, egyediségéről, a műalkotás létrehozójáról. A művészek a háttérben maradtak, és csak mint az isteni teremtő erő közvetítői voltak megbecsülve. A 15-16. századi humanizmus és az egyház reformációja tudta fokozatosan megváltoztatni az emberek véleményét a művészettel kapcsolatban. Az új filozófia megjelenésével a művész művei által immár mint öntudatos egyén nyilvánul meg a nagyközönség előtt, és ezzel úgymond lerántja magáról a névtelenség leplét, kitéve magát mind a kritikának, mind a csodálatnak és a dicséretnek. Az igazsághoz azonban az is hozzátartozik, hogy volt már korábban is előzménye a szignált műnek, tehát nemcsak az említett kornak a kizárólagos jelensége ez. Hiszen ismeretes több híres művész szignója (az elsők a van Eyck testvérek idejéből) a gótika korszakából is annak dacára, hogy ez volt az a kor, ahol valójában nem volt helye a művész, mint egyéniség dicsőítésének, hacsak nem akarta a máglyán végezni.

A grafikák szignálása ugyanúgy alakult, mint a képek szignálása, azzal a különbséggel, hogy a grafikán gyakran kettő vagy akár több jel és aláírás is szerepelt. Ez természetes, hiszen a grafika Európában kezdetben elsősorban a festmények reprodukálását szolgálta, és csak később vált részben önálló műfajjá. Ezért fordul elő, hogy a lapon nemcsak a metszet szerzője szerepel, hanem gyakran a rajzoló, az eredeti festmény szerzője és a kiadó neve is. Amennyiben a grafikán szöveg is szerepel, akkor a kalligráfus neve is rajta van, ami a 18. századtól már gyakorlat volt. Az ebből a korszakból származó portrék esetében, ahol az ornamentális vagy allegorikus díszítés is a kép alkotóeleme, vagy ahol a portré másodlagosnak tűnik az építészeti elemhez, különböző keretekhez képest, ott a metszetet készítő művészek főképpen ennek a díszítésnek a szakértői. A grafikának ilyen tökéletes szignálási módja, ami manapság nagymértékben megkönnyíthetné a művek datálását, nem volt törvényszerű, valójában igen ritkán fordult elő. Sőt, olyan is megtörtént, hogy a műalkotás előző tulajdonosai, gyűjtői szakszerűtlenül avatkoztak bele egy-egy műtárgy felületébe és ezáltal tönkretették az eredeti szignókat.

the 13th century and reached an apogee throughout Europe by the 16th century. At this time a movement emerged which freed people and their way of thinkingfrom the conservative mediaeval mode, which had been one of the causes of the anonymity encountered hitherto in the arts. Hitherto emphasis on Man’s individuality and his uniqueness due to his artistic creativity had been suppressed. Artists stood in the shadow of their works and were regarded merely as mediators for Divine authority. It was not until the Age of Humanism and the Reformation in the 15th-16th centuries that attitudes, in the arts as well, gradually changed. Along with the new philosophy, artists came to discover their individuality, which they publicly manifested in their art, thereby lifting the veil of anonymity not only for the critics but also for praise and admiration.

However, it would be untrue to say that the appearance of the first signatures on artworks was exclusively a Renaissance phenomenon. There had also been many signed Gothic artworks in mediaeval Europe, as early as the times of the van Eyck brothers, although this was an age in which there was not much room for praise of an artist’s creative individuality.

Signatures on prints developed concurrently with those on paintings, though the former were usually signed with two or more signs or autographs. This was quite natural, because originally European graphics was an ancillary craft for the reproduction of illustration and pictures and only later became an independent art form. That is why many prints bear the signs not only of the engraver, but also of the designer, drawer, subsidiary engravers, and the printer, and even the calligrapher, the specialised craftsman who handled any inscriptions or textural parts to a print. By the 18th century this had become the general custom. Portraits made in this period with a decorative or allegorical ornamentation as one of the components of the image, and portraits which served as part of an architectural entity such as a cartouche or framework, had their own engraver who specialised in this type of decoration. However, distinctive and easily identifiable signatures, which would help to determine a work’s time and place of origin, were not the rule, but rather isolated instances. Frequently marks applied unprofessionally by previous owners or collectors deleted existing signatures.

As regards the actual manner of signing, most of the 15th - and 16th - century signatures were monograms in a variety of scripts. Many of the 16th - century artists - including A. Altdorfer, A. Dürer and H. Aldegrever - used Gothic capitals. Not all of these signatures were monograms proper. A variety of signs, pictograms and heraldic devices, such an empty writing-tablet, a burin, a small spade, a jug etc., would be used for signature. Particular artists always used the same markings, although there were those who applied a multitude of elements. For example, alongside his customary dragon with a crown, Lucas Cranach also used