Klemmné Németh Zsuzsa: Kép. Megjegyzések a művészetről. Szőnyi István - PMMI kiadványai. Kiállítási katalógusok 7. (Szentendre, 2005)
terű. Nem alkalmas csillogó, pompás, de üres reprezentatív művek üzletszerű készítésére. ARÁNY A művészetnek egyik legmélyebben őrzött, legnehezebben megközelíthető titka: a méreteknek egymáshoz való viszonya, az arány. A művészetnek ezt a titkát valamennyi művészeti kultúrát teremtő nép közül, talán a görögök ismerték a legjobban. Ellesték a legnehezebb fortélyait, a legpontosabban betartották a törvényeit, híven követték megváltoztathatatlannak hitt szabályait. Akár épületet emeltek, akár szobrot faragtak, vagy vázát égettek, nem tértek el, jóformán hajszálnyira sem, megengedett lehetőségeitől. Tökéletes arányérzékük csalhatatlan biztonságával pontosan megtalálták isteneik nemes formájú, jól és értelmesen tagolt temploma számára azt a helyet, ahol művük a környezethez illő arányos méretével hirdethette a harmonikus szépséget, a befejezett egészet, az örök istenit. A művészetek problémája a méreteknek egymáshoz való szerencsés viszonya és nem az alkotás terjedelme, az otromba, ormótlan, pöffeszkedő, nagy méret, a „még ilyen nagy nem volt”, vagy a „még ilyen magas nincs több a világon”. Túl nagyra méretezett mű már nem a képzőművészet eszközeivel, nem is a szépséggel, magátólérthetőséggel, emelkedettséggel hat s nem szerzi meg a műalkotás adta élvezetet és gyönyörűséget. Esetleg imponál az a nehéz és nagy kitartást igénylő ipari munka, ami elkészítéséhez kellett és bámulatot kelt a technikai tudás és készültség, mely a kivitelezés elé tornyosuló akadályokat legyőzte. Mint munkateljesítmény kétségen kívül elismerésre méltó az egyiptomi piramisok rengeteg mennyiségű és óriási méretű kövének az összehordása, kifaragása és beépítése. Elgondolkoztató, hogy hány ember, milyen roppant hosszú ideig dolgozott rajta, hány rabszolga pusztult bele a munkába, amíg a fáraó vélt dicsőségére elkészült az elképesztően nagy, s más földi halandókétól elütő sírkamra. Az egyiptomi kézműveseket nagy technikai feladatok elé állította a Szfinkszek és a Memuon szobrok kifaragása is, de ezeknél sem beszélhetünk kizárólag művészi eszközökkel elért hatásról. Az irdatlan, áttekinthetetlen nagyságú alkotásoknak nincsen helye a képzőművészetben. Az emberi arányokat meghaladó túlméretezésre, a parvenü vágy kielégítésére való törekvést szolga népeknél tapasztaljuk, kiknél az uralkodó, vagy az uralkodó osztály nagy tömeg munkás felett rendelkezett s ezeket, hatalmánál fogva, oda tudta hajtani az olyan munkák elvégzéséhez, melyeknél a cél - a művészivel ellentétben - nem a szépérzék kielégítése, a gondolatok ébresztése, nem a világosság, az érthetőség, nem a felszabadulás, az emelkedettség érzésének a felkeltése, hanem ennek éppen a homlokegyenest ellenkezője, a teljes szellemi lenyűgözés, az akarattalanságig való leigázás. A képzőművészeti alkotás méretének van valami megmagyarázhatatlan, illendő határa, melyet az igazi művésznek talán az emberi méret, az emberi arány, az emberi lépték szab meg. Ezen az ízléses határon belül is ismerünk nem egy művet — néha csak tenyérnyi kis kép -, mely monumentálisabb egész falakat betöltő monstruózus festményeknél. Gondoljunk csak a berlini Kaiser Friedrich múzeumban Rembrandtnak „Tóbiás felesége a kecskével” című, alig pár centiméternyi képére, Nofertéte fejére, vagy a Louvreban Watteau „Gitározó nő”-jére. STÍLUS A stílus nem célja, nem lényege, csak mikéntje a művészi megnyilatkozásnak s önmagában semmi értéke sincs. Jellegzetességei az egy korban élt művészeknek a munkáikban fellelhető közös vonás. Egy-egy kor stílusának kialakulását sokszor egy kiváló, geniális egyéniség indítja meg és ráüti saját szellemének bélyegét, viszont más esetekben meg azt látjuk, hogy a legegyénibb zseni sem tudja kivonni magát korának befolyása alól. Nagyobb különbséget, mint ami Leonardo és Botticelli között van, nehéz elképzelni. Az egyik a lágy átmenetek és levegős térhatások, a másik a vonalak és a keményen kialakult sajátos, határozott formák mestere. Pedig egy időben éltek. (Leonardo 1452-1519, Botticelli 1440-1510) Az említett nagy, egyéni különbözés ellenére koruk stílusának jellegzetességei mindkettőjük munkáin fellelhető, mégpedig olyan mértékben, hogy gondolkozás nélkül oszthatjuk be azokat a virágzó renaissanceba. A kisebb tehetségek rendszerint erősebben reagálnak a korszellem sugallatára s éppen azért, mert saját mondanivalójuk, egyéni világszemléletük nincs, műveikben túlzott mértékben hangsúlyossá válik, gyakran szinte karikatúraszerű jellegzetességgel jelentkezik koruk stílusának minden ismertetőjele. Ha egy múzeumban abba a terembe megyünk be, ahol csupa közepes értékű barokk-kép van, azonnal felismerjük a stílusról és tipikus formáiról, hogy barokk-mesterek munkáival állunk szemben. Ellenben ahhoz, hogy meg tudjuk állapítani, melyik képet ki festette, közelebbről és alaposabban meg kell néznünk azokat. A stílust azonnal, az alkotó egyént csak másodsorban ismerjük fel. 19
