Novák László Ferenc: Fejfa monográfia - Az Arany János Múzeum közleményei 16. (Nagykőrös, 2005)
IV. Vitézi temetési pompa
A koporsót Szent Mihály lován vitte három-három legény. A katolikus legények szélső felső karjára fehér szalagot tűztek, amit a sírba tettek. Az evangélikus legények fehér zsebkendőt tűztek fel ugyanúgy, azonban ezt nem dobták a sírgödörbe, hanem hazavitték. A Zobor-vidéken, a Nyitra megyei Nyitraegerszegen (szlov. Jelsovce) a temetési menet elején idősnek templomi fekete, fiatalnak fehér keresztet vittek, amely után a koszorúvivők következtek, majd sírkereszt és a ravatali gyertya, amelyeket legény halott esetén leányok vittek, és viszont. A ministránsok, a pap és kántor után vőlegénynek és menyasszonynak öltözött fiatal vitte fehér párnán a meghajtott, ketté tört gyertyát és szalaggal csokorba kötött rozmaringot vagy aspinágót (aszparáguszt). Ezek a sírba kerültek. A koporsót három-három legény vitte, akik mellett koszorúsleányok haladtak, kezükben gyertyával. A legények szélső felső karjukon fehér kendőt viseltek - másoknak is szoktak osztogatni fehér kendőt -, amit a sírba vetettek. Ma már haza viszik. A leányok a gyertyákat a sírra tették. Vícsapátin (Vycapy-Opatovce, volt Nyitra vármegye) fiatal legénynek menyasszonya, vagy menyasszonynak öltöztetett leány vitt párnát a koporsó előtt, amelyre ketté tört gyertyát helyeztek. Ez a sírba került. A halottkísérő koszorúsleányok fehér szalagot vittek kezükben, s a koszorú és a koporsó vivők kaijára fehér zsebkendőt tűztek. Ezeket visszavitték a temetés után, csupán a gombostűt dobták a sírba, akárcsak Pogrányban (Pohranice, volt Nyitra vármegye). Menyhén (Podhorany, volt Nyitra vármegye) legény temetése setén a menyasszonynak öltözött leány „vánkuson” vitt két szál rozmaringot. Az egyiket ketté törték. A párnát a sírba dobták.201 Rendszerint a koporsó vivő legények vállukon át keresztben kötöttek magukra fehér szalagot - így az említettek mellett Búcson (szlov. Búc, volt Esztergom vármegye), Bátorkeszin (szlov. Bátorove Kosihy, volt Esztergom vármegye), Csallóközaranyoson (szlov. Zlatna na Ostrove, volt Komárom vármegye), Szimőn (szlov. Zemné, volt Komárom vármegye), Perbetén (szlov. Pribeta, volt Komárom vármegye), a zempléni Újfaluban, s Magyarország más vidékein. A fiatal temetésének pompája, nem csak a lakodalmi ceremóniával rokonítható, hanem abban számos eleme őrződik a régi vitézi temetkezési szokásoknak. Több példával igazoltuk a zászlók-lobogók hordozását a temetési menetben, s a szalagok, kendők, eltört gyertya sírba helyezését, „sírba törését”. Fontos elem a fakard, amelynek hegyére egész citromot tűztek. Ez is sírba került, akárcsak a párnára tett félbe vágott citrom, valamint zöldből készített kis koszorú. Tóth Béla a XIX. századból Bars, Nyitra vidékéről említi ezt a „vitézi” temetési szokást: „A jó Isten tudja miért, valamikor a halál jele volt nálunk a citrom. Kis deákkoromban én is nem egyszer lépdeltem, fekete magyar díszben, koporsók mellett kivont karddal; s a kardom hegyére citrom volt tűzve.” A kard kétségtelen a vitézi temetési ceremónia maradványa, s minden bizonnyal maga citrom is, amely buzogány jelképének tekinthető. A fiatalok temetése kapcsán ez a harcias pompa lakodalmas ceremóniává szelídült, a vőfélybot funkciójához hasonlít a fakard hegyére szúrt, s szalagokkal tűzdelt citrom. A beleszúrt szalag egyértelműen utal a vőfélybotra. Ugyancsak Tóth Béla anekdotizált Pest-Budán a „halálmadár” személyéről, akit a nagy számban ott élő németek „Leichenbitter”-nek neveztek. О volt a temetkezés embere, a haláleset hírvivője: „Mélységes mély gyászba öltözött és mesterségéhez illő búsképű német volt a Leichenbitter. Télen-nyáron fekete százgallérú köpönyegben prezentálta magát. A fején köcsögkalap; rőfnyi lobogó fátyollal. A bal kezében könyv, abba voltak beleírva a tisztelt felek, akikhez el kellett látogatni. A jobb kezében ébenfa pálca; rengeteg nagy gyászcsokor rajta, a végén meg citrom (31 .kép).”202 A feldíszített „pálca” citrommal emlékeztet az egykori vitézi temetési pompára, azonban a „halálmadár” kezében inkább vőfélybothoz hasonlít a városi polgárság körében. Kováts István szegedi iparoslegény - életrajzi visszaemlékezésében -, а XIX. század közepéről említi a „halálmadárt”. A jellegzetes, alföldi magyar városban, Szegeden - ahol több német iparosember, köztük ács élt -, „Nyomtatott halottcédula nem volt, sem koszorút nem tettek koporsójára, mert ezek még divatban nem voltak ez 201 VTRT István, 1982. 202 TóTH Béla. é.n. 242-244.; Lásd NOVÁK László, 1988. 405-407 68
