Novák László Ferenc szerk.: Tradicionális kereskedelem és migráció az Alföldön (Az Arany János Múzeum Közleményei 11. Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága, Nagykőrös, 2008)

MŰVELTSÉGI ELEMEK VÁNDORLÁSA - SZABÓ GÉZA: A margitvirág útja Niederkirchentől Hartáig

színűleg még a keleti eredetű krizantémot értette alatta, s tárgyain is ez a növény szerepelt, majd az eredeti előkép elhomályosulása után, a környezetükben általánosan megtalálható margarétát ábrázolta helyette. A hartai tálakon megjelenő virág valószínűleg nemcsak díszítés, hanem fontos jelentéstartalommal bíró jelzés is volt egy közösség számára, melynek tagjai hasonló etnikai és kulturális háttérrel rendelkeztek. Az igazán izgalmas kérdés az, hogy amikor a XIX. század első harmadától, közepétől, de nagy tömegben csak a század végétől a gazdasági helyzet változása hatására ezek a német mesterek tradicionális elemeikkel díszített tárgyaikat - akár a kerámiát, akár bútorokat - elkezdik készíteni egy szélesebbé váló munkamegosztás révén a magyar falvak számára is, miként hat egymásra a készítő tudása, jelrendszere és a piac igénye. Jelenlegi kutatásaink szerint a német telepesek fejlettebb lakáskultúrája hatott erősebben, nyújtott követendő példát a környezetükben élő magyar falvak számára. A kerámiák, bútorok formájában, díszítésében elhelyezésében egyaránt a készítők hatása tűnik meghatározónak — az oly szép és színes magyar népművészet elemei a Duna menti területeken ezért mutatnak számos esetben párhuzamot a hesseni, pfalzi területekkel. Persze az együttélés során a piac igényelte motívumok a kölcsönhatás eredményeként megjelennek a mesterek munkáin. A kerámiák esetében például ha sokszor csak csökevényesen is, de megjelenik a Soproni Olivér által a magyarságra oly jellemzőnek tartott életfa-ábrázolás jeleként a hármas virágcsokor. A motívum egész szerkesztésén azonban jól átható, hogy ennek a gondolatisága mennyire idegen a készítő világától. Csak akkor lesz majd nagy változás, amikor a mórágyi típusú kerámiát már nem a helyi parasztfazekasok, akik a hagyományokat a legarchaikusabb módon családjukban örökítették tovább, hanem a céhek már tanult mesterei készítették egységes minták és előírások alapján, ahol a magyaros ízlés már jobban érvényesült a német beköltözők hagyományaival szemben. A sárközi díszítőművészetet joggal tartjuk a magyar népművészet egyik legszebb gyöngyszemének. Kevés szó esik azonban arról, hogy a Sárközben még a XIX. század elején is nádkunyhókban lakó, halászó, pákászó emberek laktak, akiknek nem voltak sem festett bútoraik, sem mázas edényeik, ahogyan díszes selyem- és bársonyruháik sem. A szomszédságukban lakó német telepesek, mint az a margitvirág most bemutatott útja révén is látható, egy színes, kiforrott díszítőművészettel - és ehhez kapcsolódóan az akkori Európa élvonalába tartozó technikai, technológiai, szakmai ismeretekkel - rendelkeztek. A hartai bútorok kapcsán Fél Edit úgy látja, hogy a hartaiak kezdetben festetlen bútorokat készítettek, s a bútorok festését Magyarországon vették át. Megállapítását arra alapozza, hogy motívumaik az ismert sárköziektől sem színben, sem formában nem tértek el. Ez azonban csak egy korábbi, a sárközi kerámia esetében már részletesen cáfolt nézetet idéz fel. A fentebb elmondottak alapján valójában egy fordított helyzetről lehet szó. A korai időszakban a bútorok esetében is a sváb mesterek még a szokott módon, elsősorban maguknak készítik tárgyaikat, az óha-