Novák László Ferenc szerk.: Tradicionális kereskedelem és migráció az Alföldön (Az Arany János Múzeum Közleményei 11. Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága, Nagykőrös, 2008)

MIGRÁCIÓ AZ ALFÖLDÖN - SILLING ISTVÁN: Migrációs tendenciák Nyugat-Bácskában, különös tekintettel Kupuszina magyar faluközösségében

A görögkeleti szerbek magában Zombor városában és a hozzá tartozó puszták némelyikén, valamint még néhány környékbeli faluban éltek a török kiűzése után. A németek a régió másik városát, Apatint népesítették be, s alakították ki ott a Duna menti svábok kulturális központját, illetve a másik nagyobb mezővárost, Hódságot lakták be és még jónéhány nagyobb falvát a vidéknek. Vallásukat tekintve ők zömmel római katolikusok voltak. A magyarok az egész régióban jelen voltak, több településen is, de leginkább a Bácska északi részét lakták be, és a Zombor központú régió falvai közül a kisebbeket, kivéve a mezővárosi rangot is elnyert Bezdánt, amely azonban kissé vegyes lakosságúnak is volt tekinthető az ott megtelepedett németek miatt. Magyar volt Kupuszina-Bácskertes, Doroszló, Gombos, a később betelepített TelecskaBácsgyulafalva és Szilágyi. Egy ilyen heterogén nemzetiségű területet szakított szét az I. világháborút követő trianoni békediktátum, s juttatott az újonnan létrejött Szerb-horvát-szlovén Királyság, illetve a Jugoszláv Királyság határai közé. Ez a változás azonban sok itt élő ember életét keserítette meg, s többeket arra kényszerített, hogy elhagyják szülőföldjüket és a szűkre zsugorított anyaországban keressenek menedéket és megélhetést. Ez leginkább azokra az emberekre vonatkozott, akik köztisztviselők voltak, állami munkában álltak, és a szerb nyelvtudás hiányában nem tudták, vagy nem akarták letenni a szerb hűségesküt. Helyükbe az új hatalom, természetesen, délszláv nemzetiségű szakembereket nevezett ki. A falusi parasztság ekkor még megmaradt saját birtokán, hiszen a földművesek gazdálkodását nem korlátozták, csupán néhány dúsgazdag földbirtokos birtokát kurtították meg az ún. agrárreformmal 1922-ben, illetve 1928-ban. A tőlük elvett, illetve más, korábban is állami tulajdonban levő területre telepített az új királyság Hercegovina és Lika szegény, fejletlen vidékeiről szerb telepeseket, például a vizsgált régióban a Szántóvá (ma Hercegszántó, Magyarország) mellől elszakított és az új államhoz csatolt Rasztina pusztára és a Nemesmilitics és Bajmok, valamint az új magyar határ között, a Fernbach család birtokán létesített Babapusztára (ma Aleksa Santic). A két világháború közötti időszakban ilyen heterogén nemzetiségi viszonyok között alakult a Nyugat-Bácska sorsa, amikor szinte minden városban, minden üzletben még két, illetve három nyelven beszéltek a kereskedők, csupán a közigazgatásban és más, kizárólag állami hivatalban írták ki szerb nyelven, cirill betűkkel a „Beszélj államnyelven!" (Govori drzavnim jezikom!) felszólítást. A II. világháború alatt Magyarország visszakapta az elcsatolt bácskai részt. Akkor az említett két nyugat-bácskai új telepről deportálták a szerb lakosságot, akik közül sokan a sárvári táborban tértek örök nyugalomra. A Székelyföldről hazatelepülő székelyeknek több telepet is létesített az ország ezen a visszafoglalt