Novák László Ferenc szerk.: Tradicionális kereskedelem és migráció az Alföldön (Az Arany János Múzeum Közleményei 11. Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága, Nagykőrös, 2008)

ANYAGI JAVAK VÁNDORLÁSA, KERESKEDELEM - CSOMA ZSIGMOND: Erdélyi gyümölcs az Alföldön

tefákat a tájátalakító munkálatok során sem irtják ki: a borozda mellett, a mezőn, (Keortevely mezeje: 1592, Almás,) a lábak szomszédságában, a gyepüben is megmaradnak (1717, Fejérd, 1806. Nagysajó, 1606, Udvarhely szék). A többféle gyümölcsfát (pl. 10 Körtve fa és 6 másféle fát) nevelő veteményes gyümölcsös kertek (1736, Sárpatak), ill. veteményes kertek (1817, Ördöngösfüzes) már házikertek. Kerülhetnek a virágos kert elé is alma és körte oltoványok (1756 Branyicska). E körtvélyfaoltoványok a nemesítés folyamatát jelzik, és a források néha az oltó nevét is megőrizték: Kendőn, 1703-ban pl. a makariás Mihály Ferencnek az oltoványa (1680. Alsó porumbák, 1737 Tancs, 1756 Branyicska, 1804, Radnótfája, stb. (EMSZtT Körtvélyoltovány címszó). Az oltvány társadalmi értékére utal, hogy 1586-ban Kolozsváron egyet kiásnak, ellopnak az éj leple alatt. Rendszeres gyümölcsnemesítési törekvéseket a XIX. században lehetett tapasztalni: pl. Nagyalakon 1843-ban valaki évenként „húsz gyümölcsfa élő nevendéket szaporittat" így a megnevezett fajták száma is gyarapodik: van köztük pusztán oltottnak (1656, 1727, 1809, Vécke), vagy nemesítője szerint makariásnak(\703, Kendő), pap körtövélyének (1606, Udvarhelyszék), származáshelye szerint moldvamak(1786 Backamadaras), havasaljinak (1687 Kendő), udvarhelyinek és segesvárinak (XIX. sz. eleje, Keménytelke) nevezett fajta. Érési ideje szerint azonosítanak elejin érőt, júliusban érőt, árpán érőt (XIX. század eleje, Keménytelke), búzával érőt (1727), nyárit (1723), őszi pirosat (XIX. sz. eleje, Keménytelke), Szent Birtalan körtvélyét (1625, Havad), íze szerint édeset (1724 Bonyha), mézeset ( 1595, Kolozsvár), muskotályt (Udvarhelyszék, XIX. század eleje), héja színe vagy jellege szerint pirosat (1606, 1613 Selye , Havad), sárgát (17895. Backamadaras), feketét (1615, Havad), pergament (Veresegyháza), formája és szerkezete szerint nyakasat és őszi torzsátlant (XIX. sz. e. Keménytelke), tartóssága szerint álló körtövélyt (1613, Selye). A császárkörtvély veteményező táblás kertbe plántált ótovány gyümölcsfa (Déva 1756, EMSZtT körte, körtvély, körtvélyes, császárkörte címszavak.). Ennek alapján feltételezhetjük, hogy a császárkörte Magyarsároson a XVIII. sz. második fele, XIX. század vége közt tevékenykedő, a körteoltásban jeleskedő ügyes kezű parasztemberek közreműködését feltételezi. A körtét elsősorban a táplálkozásban hasznosítják. A XVI. században a (disznó, „erdei disznó", viza) hús mellé járó gyümölcsös lé alkotóeleme: a sült körtés, almás levet borral, mézzel, mandulával, sáfránnyal, borssal és gyömbérrel ízesítik és cipóval sűrítik. Ilyen lehet a 1621-ben a körtvélyes lé is. Főzik kompótszerűen, a fentihez hasonló fűszerezéssel, rántják forró vajban, felmetélve, vagy édesített és fűszerezett aprított körtével töltve, sűrű tésztába mártva és megsütve. (Radvánszy 1893. 60, 62, 198, 202, 274, 279,195,285,201.123.. EMSZtT körtvélyes címszó). Kétszáz évvel későbbi recept szerint a rántott körte béleslapok közti töltelék. (Misztótfalusi 1785. 77.).