Asztalos István szerk.: Az aszódi evangélikus középiskola története 1728–1948 (Múzeumi Füzetek (Aszód) 52. Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága – Petőfi Múzeum, Aszód, 2003)
A főgimnázium története (1912-1948)
szobrászművészt emelte ki. Végül felkérte D. D. Raffay Sándor bányakerületi püspököt, hogy szoboravató beszédét mondja el. A főpásztor gondolatokban gazdag, irodalmi értékű beszédét a mai kor számára is érvényes és időszerű gondolatokkal fejezte be: ,. Petőfi szobra előtt állunk. Petőfi nagy volt. Műveivel maga állított magának méltó és örök emléket. Nem is neki van szüksége erre a szoborra, hanem nekünk, a most élő és az utánunk jövő nemzedéknek. A mai ifjúséignak, hogy Petőfi példájából megtanulja, hogyan kell istentől nyert tehetségeink gazdagításával és kicsiszolásával készülnie a jövőre. Petőfi lángész volt, mégis folyton tanult, ismeretlen nyelvekel sajátított el. Történelem és bölcselei mélységeibe hatolt. Tudta, hogy a nagyság csak munka és lélekgazdagítás koronája lehet. Petőfi szobra azt hirdeti a magyar ifjúságnak, hogy ne puszta igényekkel és álmokkal, hanem komoly készültséggel, kiművelt lélekkel, tettre edzett akarattal, nélkülözésekre és szenvedésekre is kész önfegyelmezéssel és tiszta erkölcsökkel induljon neki az életnek. A mai és az ezután következő nemzedéknek van szüksége erre a szoborra, hogy minden magyar megtanulja a hazát tettekkel szeretni, áldozatokkal építeni, hűséggel a jövendőkre átörökíteni. Hogy minden magyar emberben vezérlő erővé váljék a nemzeti öntudat és jövendőt kivívó hatalommá legyen a nemzet történelmi hivatáséinak felismerése és komoly vallása. A mai kor gyermekeinek van szüksége Petőfi Sándor szobrára, mert ezek ma mind a szabadságot, mind a szerelmet Jelremagyarázzák, megszégyenítik és megtapossák, Petőfitől kell a szabadságban józanságot, a szerelemben tisztaságot tanulniuk. A mai családoknak van szüksége Petőfi szobrára, hogy ki ne hűljön bennük a szív, meg ne vesszen a tiszta erkölcs, hanem egymást megbecsülő tiszteletadás és kímélő szeretet legyen a magyar családok életének alapja, dísze, értéke és koronája. Evangélikus egyházunknak van szüksége erre a szoborra, hogy ne a múltnak, hanem a jövendőnek éljen és neveljen Petőfi Sándorokat önmaga és a haza számára. A szobrot is nem a múltnak, hanem a jelennek és a jövendőnek emelte a hálás kegyelet. Felavatom azért ezt a szobrot. Felavatom a nagyságot megillető tisztelet érzésével. Tudom és érzem, hogy ez a szobor tanít. Ha tanít, hát él. El az eszmékben, melyeket Petőfi Sándor képviselt és hirdetett. Teste porlad, igazában senki se tudja, hogy hol. De a lelke ma is él bennünk. Éljen is örökké, minden nemzedékben, hogy élő és áldozatos magyar lelkeken épüljön fel és álljon meg időtlen időkig e nemzet boldog jövendője. " A felavatott szobrot az iskola nevében Nagy Imre igazgató vette át. Beszédéből vegyünk át néhány gondolatot: .. Nemcsak az ifjúsághoz szól az érc Petőji, mindenkihez van szava, gyermekhez, ifjúhoz, férfihoz, és öreghez egyaránt. Biztatóan szól majd az édesanyához, aki megilletődve vezeti fel gyermekét ide az iskolába s otthon talán aggódik fekete kenyere miatt, mint egykor az O imádott édesanyja. Meleg szeretettel szól az ifjú szívekhez, akik az ő dalaival adnak hangot érzelmeiknek. Lelkesíti a magyar katonát, példát mutatva az igazi hazaszeretetre. Bíztató reménységet önt az útszéli vándor szívébe, aki ill lent a poros országutat rója, mint O is egykoron. Szól mindnyájunkhoz, magalázott trianoni magyarokhoz s hitet, reményt önt a csüggedőbe, bátorságot és e/szántságot a kishitűekbe. Rendületlenül hisz nemzete nagy hivatottságában s szent meggyőződéssel vallja és kiáltja: El az a magyarok istene, hazánkat Átölelve tartja atyai keze. Élni fogsz, hazám, mert élned kell... dicsőség És boldogság lészen a te életed.
