Asztalos István szerk.: Az aszódi evangélikus középiskola története 1728–1948 (Múzeumi Füzetek (Aszód) 52. Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága – Petőfi Múzeum, Aszód, 2003)
A főgimnázium története (1912-1948)
A jeles eseményeknek ezzel még nincs vége. Ugyanis az 1937/38. tanév évzáró ünnepségén emlékeztek meg egy száz évvel előtti történésre, amikor is az akkori latin iskola egyik végzős, kiváló tanulója elmondta az egzamenen búcsúbeszédét, mégpedig nem prózában, hanem amúgy „deákosan" hexameterekbe szedve. Petrovics Sándor a verset szavaló kamasz diák, aki később Petőfiként nemzetünk büszkesége lett. Korén professzornak köszönhetjük, hogy ez a „búcsúbeszéd" fennmaradt. Ez az első ismert Petőfi vers (Búcsúzás), és az egyetlen Aszódon írt költemény, mely ránk maradt. Az emlékbeszédet mondó igazgató így fejezte be szónoklatát: ,, Petőfi lelke költészetén át szól hozzánk, szól minden magyarnak, nektek különösképpen, kedves tanítványaink, akik az ő iskolájába jártok. Nyissátok meg szíveiteket, fogadjátok be oda az ő nemes érzéseit, intelmeit, eszméit és kövessétek azokat. Ha így cselekedtek akkor büszkén nevezhetitek magatokat Petőfi iskolája növendékeinek, büszke lesz rátok az iskola. Igyekezzetek Petőfi nyomdokába lépni, mert csak így tudjátok méltóképen fogadni, ha majd Isten segítségével a közeljövőben ércalakban megjelenik iskolája előtt. " A beszéd utolsó mondata már a nagy tervre utalt. Aszódon, a Petőfi kultusz ápolói már a XIX. század végén elhatározták, hogy szobrot állítanak az iskola nagy diákjának, Petőfi Sándornak. E célból „szobor-bizottságot" is létrehoztak, és éveken át pénzt gyűjtöttek. Az akkori elhatározásból, tervből sajnos nem lett megvalósulás. Ám azóta is élő, eleven vágy munkált a kultusz ébren tartóiban, hogy abban a városban, ahol „fellobbant a láng" szoborban kellene megörökíteni az aszódi diák emlékét. Az 1937. december 3-i öregdiák összejövetelen aztán elhatározták a szobor felállítását, mégpedig a költő Aszódról való eltávozásának, illetve az első Petőfi költemény születésének 100. évfordulóján. Szobrot Petőfinek! címmel felhívásban fordultak nemcsak a közvetlen környék, hanem az egész ország közvéleménye felé. „Szobrot Petőfinek! Iskolánk vezetősége elhatározta, hogy nemzetünk örök büszkeségének, Petőfinek, ki háromévi itt tanulás után, 1838. jiiniusában hagyta el az aszódi Alma matert, a gimnázium előtt eltávozásának századfordulós emlékünnepén szobrot állít. Hogy ezt megvalósíthassa, a társadalom az igazi nagyság iránti fogékony s az utódok háláját érző tagjai áldozatkészségéhez fordid támogatásért a következőkben: Kérő szó a magyar szívekhez! A bányai evangélikus egyházkerület aszódi Petőfi-gimnáziuma nevezetes évfordulót ünnepel az 1937-38. tanév végén. Száz esztendeje annak, hogy a régi kis algimnázium évzáró ünnepélyén egy nyúlánk termetű, fekete hajú ifjú saját versével, a Bíicsiibeszéddel köszönt el az iskolától. Ebből az alig tizenhat éves ifjúból néhány év múlva a legnagyobb magyar költő bontakozott ki: Petőfi Sándor. Neve nem állt meg az ország határainál, világhírre emelkedett, a világirodalom legkiválóbbjai közt emlegetik. Büszke rá a magyar nemzet, melynek nagy átalakulásában, sorsdöntő harcaiban is vezető szerepet vitt, s a harcok közben ifjú életét is odaadta hazájáért. Büszkeség tölti el az iskolát is, mely a nagy költő nevét viseli, mert a régi kis algimnáziumban töltött három esztendő életére és költészetére oly nagy kihatással volt. Hivatkozunk Gyulai Pálnak, a magyar irodalom egyik legnagyobb és legszigorúbb bírálójának szavaira: »Az aszódi algimnázium a maga szűk körében és csekély eszközeive! híven szolgálta a nemzeti műveltség ügyét, hatása szorosan összefonódott egy nagy magyar költő, Petőfi Sándor dicsőségével. Az a három év, melyet Petőfi ez iskolában töltött, elhatározó befolyást gyakorolt egész életére. Mint szorgalmas és kitűnő tanulónak ez iskola termeiben kezdett fejlődni szelleme, ez iskola könyvtárában ismerkedett meg bővebben a
