Köpröczi Rózsa: A grafikus Szőnyi. Rajzok, vázlatok, tanulmányok (Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága – Szőnyi István Alapítvány, Szentendre – Zebegény, 1996)

A KÉSZÜLŐDÉS, AZ ÚTKERESÉS ÉVEI „A toll technikája bizonyos mérvű alakításra kényszerít, s már némi rajzban való biztonságot követel... a jól megfigyelt kontúrokat lehetőleg egy vonallal kell meghúznunk." (SZŐNYI ISTVÁN: A RAJZ, 17. O. A KÉPZŐMŰVÉSZET ISKOLÁJA, KÉPZŐMŰVÉSZETI ALAP KIADÓVÁLLALATA, BP, 1976.) A sor elejére kívánkoztak a legkorábban készült akttanulmányok, kompozíciós vázlatok. Közülük jó néhány még a főiskolán született. Ha összevetjük a húszas évek elején indult nemzedék grafikai munkásságát - Nagy Imréét, Varga Nándor Lajosét, Aba Nóvák Vilmosét, Szőnyi Istvánét, akiknek pályakezdése a Kecskeméti Művésztelephez és az Olgyai Viktor vezette grafikai tanszékhez kötődött - valamiféle közös nyelvet fedezhetünk fel. „Sajátos, elemző látásmód uralkodott a baráti körben, a test formai árapályát részekre tördelték. E látásmód kialakulásában kétségtelen szerepe volt a kubizmusnak, amely fénypászmákkal szeletelte fel a tárgyakat"* - írta László Gyula Nagy Imre akkori grafikái kapcsán. Hatással lehettek rájuk a néhány évvel idősebb Uitz Béla robusztus, erőteljes, expresszív rajzai is. 1920-1921-ben még csak rajzoltak, később kezdtek el sokszorosító grafikával foglalkozni, közülük legkorábban Szőnyi készített rézkarcokat. A rajzok vékony hegyű tollal, tussal, a karcok még vékonyabb hegyű tűvel kerültek papírra, lemezre. Témául az örök művészeti problémát, az emberi test, a táj és ember idillikus kapcsolatát választották. Példaként állhatott előttük Cézanne heroikus küzdelme a ,/Nagy fürdőzőkkel", mely egész életét végigkísérte. Örökre befejezetlen vásznát az utódok közül senki sem hagyhatta figyelmen kívül, ha e problémával foglalkozott. Szőnyi és nemzedéktársai Derkovitstól Kmettyig mind átestek ezen a perióduson. A tollrajz technikájának lényegéről maga Szőnyi ad útmutatót az 1941-ben megjelentetett receptkönyvben, „A képzőművészet iskolája" rajzról szóló fejezetében. Mintha a fenti tétel illusztrációi lennének tollal rajzolt szép akttanulmányai. Elvezettel időzött el egy-egy részleten, néha ugyanarra a lapra jegyezte fel állatokról, növényekről gyűjtött megfigyeléseit. A több figurából felépített kompozícióknál már érződik a múzeumokban megismert klasszikusok hatása, elsősorban Hans von Marées idillikus jelenetei szolgálhattak mintául. „Ezeken a festményeken az aktok klasszikus idézet jellegükön túl elevenek és érzéki szépségűek, mitikusak és plasztikusak"** - írta Szabó Júlia Marées újklasszicista vásznairól. Ezt a sosem volt árkádiai hangulatot Szőnyi nem élhette meg személyes élményként. Kissé irodalmias a lapok hangvétele, mégis egységben tartja őket a kompozíció barokkos ereje. Már ekkor főszereplővé vált nála a fény, mely zuhatagként borítja be a meztelen testeket, szinte metafizikus szférába emelve őket. A toll éles vonalait a lavírozás oldotta fel és tette még gazdagabbá és festőivé a felületeket. Ezek a rajzok első periódusának jelentős festményeit kísérik, és elválaszthatatlanok az akkor megismert sokszorosító grafikai eljárástól, a rézkarcolástól. * Nagy Imre: Kétszáz rajz. Az előszót írta László Gyula, Kriterion Bukarest 1973. X. o. '* Szabó Júlia: A színvilág változásai Szőnyi tájképein, Szőnyi István centenáriumi emlékkiállítás katalógusa 1994., 27. o.