Verba Andrea: Paizs Goebel Jenő (1896–1944) (Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága, 1996)

8. Napfölkelte 1929 11. (Cím nélkül) A lilás hegyek megett A ködös korahajnal fekszik a vízre. És csikói tűzben Fényben ficánkol(nak)! Közelebb a hideg kék árnyékok Fölé! Ahol él a vágy, El a mező! Ernyedetten nyújtózna Harmat a vállán, Ahol megduzzad a zöld erecske Visszaesve a föld gyomrába, Mint a földre a néma kő. Épp úgy visszakívánkozik, Ahogy élne ő. Mint e tájnak rendje vagy épp úgy, mint minden, mint földön a kő. 9. Szentendrei táj 1929 Járnak az élőholtak s meleg van. házak (?) a sunyik időt rabolnak az egérlukban sajnálnád e bádogdobozt az útszéli porban mi haszna van, málló kátránypapír kiugró szög szúette fája (a) rögből kisír! Hegy oldalán szőlőgerezd verejtékes e nyár Szamárhegy bűze él, szeresd. Övé is az öröm a kár az időt nevesd És dárdaként mered négy templomtorony oly furcsa, oly groteszk (...) hogy elfog az utálatom mint halat a háló! Unott tájak, pólusok. S a nap sárgaréz ingája ingat. Mindent, amit reflexbe ha hagy, hűs szelíd jussok, Hogy verejtékesen adja meg a szabad heccelő bitangot. Ma ugye erre minden csorog még a gyantafán is égve S szárazon, dárdaként mered a fű S nyugodtan dűl árnyék-fáktól a tó vizére S mégis e búsak kaszája kókad, Hogy már nem tudom Ki szól? Ki él?! Madárka? Vagy te jössz át a zörgő kavicson? Ha hangyaboly zsong süket fülembe mászva Vagy, vagy, részeg agyamba csobban. A ferde kín! Vagy dobban! Köszönt a rím? Feléd szállva, mint minden fénylevélke Lázadba, csókodba, ha tűnnöm halovány fénye dől. Hogy ennek halovány véreres kicsinyke lángja öl!... 12. Vízfestmény Bene Gézának A rózsaszín este felleg pettyezett és csöndesen zöldbe aláhullt így így ment a szín finom erezett majd foltba esve elájult minden szín ment önmaga köré önmagát élve ki és úgy, úgy fájt mint madárka sárga csőre úgy, úgy, úgy fájt mint hullott volna ki a kőre Szegény madárfiók Jaj jaj a sárga csőre volna ok erkélyeken a sok múltunknak múzsája földi nője így, így dalolva meg Erényt csatázva gyáván Nem szólva sokaknak, de egynek Borongva sok bús ecset felett némán. 10. Önarckép 1930 E dacba e néma borzalomba csukott száj nem ismeri a hangok zömét. A száj(?) oly mentes szitkokba vágón Értelmem hegyét hozva egy gyors rövid mozdulatra bántón ! És sajnál téged, te beszédes szegény! Hogy nem érted, hogy fájjon. Úgy buksz te le értelmem határán.