Verba Andrea: Paizs Goebel Jenő (1896–1944) (Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága, 1996)

ki szereti és védelmezi, Görögországban is megbecsülik, Palesztinában pedig egyenesen szerencsemadárnak tartják... Tekintetében ravaszság, fortélyosság tükröződik, de a rosszindulat és gonoszság minden nyoma nélkül... Aki ismeri, megérti, hogy a görögök a bölcsesség istennőjének szentelték."

97 A kép alsó részén, a víztükör fölött átívelő ágon, egzotikus szépségű, fémes kék tollazatú jégmadár pár látható. "Nálunk mindenfelé látni ezt a pompás madarat, de mindig magányosan. Szép tollazata és különös életmódja miatt hamar feltűnik és épp ezért jól ismerik mindenütt, ámbár maga részéről mindent elkövet, hogy elkerülje az emberek figyelmét. Erdőket szelő vagy legalább mindkét partjukon ligetes, berkes patakok mentén tartózkodik... teljes csendben fél napig is elül a helyén, szemét a vízre szegezve, nyugodtan lesve a zsákmányt, mint igazi szigonyozó halász..."- írja Brehm lexikona.

98 Jégmadarak és egy pelikánpár jelenik meg Paizs Goebel Csopaki álom (1932) c. képének

99 hátterében is. Az éjszakai látomás csillagokkal pettyezett egén mint bagolyszem világít a hold. A színek különös intenzitással égnek. A nyári éjszaka tintakékje és hideg fényű vízzöldek keverednek egymással. A kertben enyelgő pelikánok mellett halastó, a túlparton egy alak kút vagy dézsa fölé hajol. Paizs Goebel 1928-ból származó versének részlete mintha a festmény különös hangulatát előlegezné meg: "Most kertbe lép... s halkan átoson A fűn a szél, Mint árnyék a holdsütötte tavon. Hogy fázik itten minden levélke, Mint most az én haló dalom... "

!00 Lenn, a kép előterében jelenésszerűen egy vörös és egy fekete hajú nő fekszik álmában összefonódva.

101 Mellettük két világító szemű, fekete macska oson tova. A Csopaki álom alvói éppúgy kortalanok, mint Rousseau holdfényes sivatagában a szelíd oroszlán mellett alvó cigányleány. Rousseau műveivel szemben Paizs Goebel jelenleg ismert egyetlen dzsungelképén sem tűnik fel az ember. Míg a francia mesternél az állatfigurák is gyakran emberarcúak, addig Paizs Goebel az állatfigura bizonyos jellemzőit eltúlozva annak a belső indulatnak ad karaktert, amelyet az állat érzése szerint szimbolizál. Ilyen értelemben - és ebben Brehm lexikona csak megerősíti feltételezésünket Paizs Goebel dzsungelképei szintén erősen antropomorfizáltak. Ha Paizs Goebeltől nem lenne eredendően idegen megoldás, néha már azt mondhatnánk, montázsszerű a technika, ahogy az állatalakok megtöltik a rendelkezésre álló képfelületet. A csak reprodukcióról ismert, valószínűleg az Állatok c. festménnyel

102 azonosítható művön úgy tűnik, mintha a földön létező valamennyi állat egyetlen kicsiny szigetre zsúfolódott volna össze. A jellegzetes, átlóra szerkesztett goebeli kompozíció egy-két részletmegoldása a festő más dzsungelképén is megfigyelhető (pl. az ágvillában kuporgó majompár).

103 Paizs Goebel dzsungelképeinek különös párhuzama az a néhány szürrealista fotómontázs, amelyet Vajda Lajos Párizsban készített. Vajda 1931-33 között készült Párduc és liliom c. alkotásán

104 ugyanaz a zsákmányra éhes, ragadozó világ tárulkozik fel a maga mezítelenségében, mint Paizs Goebel belső, lelki tájként értelmezhető korabeli dzsungelképein. A külvilág történéseitől való félelem valódi félelem, de ezeken a képeken az emberi természet mélyén lakozó ösztönök, az embert belülről szétfeszítő, gyakran kormányozhatatlannak tűnő erők keltenek nyomasztó érzéseket. "Hisz a szemednek rabszolgái is várnak hogy hunyd le, befelé nézzél E kegyetlen macska homálynak s ott újra megigézzél! " - írja Paizs Goebel. Macska testű, meglapuló, belső indulatok, résnyire szűkült, befelé néző szem - a különös, kiszámíthatatlan, belső valóság megigézi az embert. A dzsungel vadjai ugrásra készek, nincs ami megfékezné őket, az állat elevenen él az emberben. A macska Paizs Goebel képeinek szintén jellegzetes állata. A természetében rejlő kettősség ott vibrál minden mozdulatában. Simulékony, de valójában nem szelídíthető, ragadozó. Alakja mint valami intő