Köpöczi Rózsa szerk.: Levelek otthonról. Szőnyi István és Bartóky Melinda levelei Szőnyi Zsuzsához és Triznya Mátyáshoz (1949–1960) (PMMI kiadványai - Kiállítási katalógusok 29. (Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága, Szentendre, 2009)

SZÜCS GYÖRGY: Zivatar előtt, zivatar után / Szőnyi István és az „ötvenes évek"

különféle művészeti ágak működését koordináló, kulturális tanácsadó testületnek, a Magyar Művészeti Tanácsnak Kassák Lajos mellett egyik alelnöki tisztét látta el. Szőnyi alkati optimizmusa töretlen maradt: eltakarították a romokat, rendbe hozták a Főiskola műtermeit, és végre megint taníthatott, festhetett. „- Mi lesz az új stílus? Jó művészek jó képeket fognak festeni: ez a stílus!" - nyilatkozta 1945 nyarán.

5 A művész régi/új képeinek visszafogott koloritja, személyiségének megnyugtató közelsége sokakra hatott környezetében, legyen a helyszín egy kiállítás vagy főiskolai osztályterem. Rabinovszky Máriusz már az 1920-as évek végén - Egry Józsefbe] összehasonlítva — ráérzett Szőnyi megtalált alaphangjának sajátosságára: „Egry kozmikus, transzcendens szemléletű, Szőnyi intim és humanisztikus érzelmű."

6 A baloldali elkötelezettségét 1945 után nyíltan vállaló művészettörténész továbbra is rokonszenvvel figyelte a művész és elvbarátai pályafutását, az újraéledő Szinyei Társaság 1948-as kiállítását azonban csalódásként élte meg. Feltette magának a kérdést, hogy a nagybányai festőiség természetelvű hagyományait folytató művészek képesek lesznek-e az általuk hirdetett kiegyensúlyozó szerepet betölteniük, s az egyes irányzatokat nem preferáló, szélsőségektől mentes, iránymutató szellemi magatartást kialakítaniuk. A kiállított müvek között például az akkori köztársasági elnököt, Tildy Zoltánt ábrázoló Berény-portré „fáradt mű" benyomását keltette, Bernáth képei láttán pedig „kihűlt hatás" fogalmazódott meg benne. „Szőnyi István tája a főteremben, sűrű szövésű temperatechnikája ellenére, egy tünékeny, súlytalan, elbűvölő mesevilágba ragad bennünket - írta Rabinovszky. - Ez a valóban élménnyé telített kép meggyőző, és megvigasztal az oldalteremben látható három képe bágyadtságáért. Ez utóbbi három festményen Szőnyi színeinek szőkesége már-már kilúgozottan világossá válik, s a varázsos, bensőséges »Szonyi-hangulat« kissé érdektelenné."

7 Kétségtelen, hogy a posztnagybányai Gresham-nemzedék kiegyensúlyozó, stabilizáló szerepét mások is felismerték, s nem véletlen, hogy Pogány O. Gábor 1947-es korszakos látleletében Bernáthot és Szőnyit Az előzmények és A forradalmárok között, A középen fejezetcím alatt szerepeltette. Pogány Szőnyit értékelő, sommás, egyszersmind a jövőre vonatkozóan profetikus tételmondata így hangzik: „A mai magyar festészet egyik legbiztosabb egyéniségének mondható immár tizenöt év óta."

8 5. MÓRICZ VIRÁG: El a magyar művészet!Látogatás Bernáth Aurélnál és Szőnyi Istvánnál. Képes Világ, 1945. június 1—7. old. sz. nélkül. 6. RABINOVSZKY MÁRIUSZ: Szőnyi. Nyugat, 1929. február 1. 215. Újraközölve: Uő.: Két korszak határán. (Válogatott művészeti írások). Corvina, Budapest, 1965. 202. 7. RABINOVSZKY MÁRIUSZ: Kiállítási beszámoló. Szabad Művészet, 1948. 3. sz. 116. Üjtaközölve: Kritikák és képek. Válogatás a magyar képzőművészet dokumentumaiból 1945—1975. Corvina, Budapest, 1976. 86-87. 8. POGÁNY O. GÁBOR: A magyar festészet forradalmárai. Officina, Budapest, é. n. [1947] 43. Már az 1930-as évek közepén is az olasz és a német, hivatalos neoklasszicizmussal szembehelyezkedő „újrealisták" képviselője, Háy Károly László nagyobb társadalmi aktivitást várt volna el a lényegében az utóbbi irányzathoz köthető „polgári" művészektől. Bernáth és Berény urán Szőnyiről azr a megállapírásr térte, amely az 1950-es évek kritikáiban is visszaköszön majd: „Szőnyi István [...] elvileg szemben áll minden olyan törekvéssel, mely az élet aktuális problémáit szólaltatja meg a művészetben. De az igazi művész érzékenysége akaratlanul is kénytelen rezonálni a valóság egyre erősödő müvészetalakító hangjaira. Ez az ellentmondás bizonyos kettősséget kölcsönöz idei kiállításán legtöbb képének: az esztétikus tendenciájú kompozíciókból kiütköznek az egyes realisztikus elemek, és reális meglátásai szétfoszlanak színeinek és anyagkezelésének impresszionisztikusesztétikus ködében. " HÁY KÁROLY LÁSZLÓ: AZ 1935-36-os kiállítási szezon. Szocializmus, 1936. 5. sz. 257. Újraközölve: „Szabadság és a Nép". A Szocialista Képzőművészek Csoporrjának dokumentumai. Szerk.: ARADI NÓRA. Corvina, Budapest, 1981. 49-50.