Köpöczi Rózsa szerk.: Levelek otthonról. Szőnyi István és Bartóky Melinda levelei Szőnyi Zsuzsához és Triznya Mátyáshoz (1949–1960) (PMMI kiadványai - Kiállítási katalógusok 29. (Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága, Szentendre, 2009)

KÖPÖCZI RÓZSA: Bevezető gondolatok egy leveleskönyvhöz

néhány levélben olvashatjuk Zsuzsa ezekhez fűzött kommentárjait. Sajnos Szőnyi Zsuzsa és Triznya Mátyás eredeti levelei lappanganak, nem kerültek elő. 1949 és 53 között Szőnyiné legépelte lánya kézzel írott leveleinek nagy részét és a másolatokat odaadta a Triznya szülőknek. Ez a legépelt levélköteg valahogyan visszakerült Zsuzsához Rómába. Csak az 1949-es esztendő teljes, a többi évből 53-ig többkevesebb lap maradt meg. Annak ellenére, hogy rendkívül izgalmas és kiválóan megírt szövegekről van szó, kénytelenek voltunk megszűrni és csak néhányat berakni a szülők levelei közé a terjedelem korlátai és töredékességük miatt. Ezért lehet érdekes egy 2005-ben készült magnós interjúból idézni néhány sort, amiből kiderül, hogyan vélekedik Szőnyi Zsuzsa a klasszikus értelemben vett levelezésről, a leírt szavak fontosságáról. A kérdező Németh Péter Mikola költő volt, aki Szőnyi Zsuzsával római otthonában beszélgetett 2005 augusztusában. „NÉMETH PÉTER MIKOIA: A levelezés titkos műfaj, aminek a lényege mélyen a személyesben fogantatik, de korántsem mindegy, hogy hol, mikor és milyen formában születnek újjá a levelek. Ilyetén felelősséggel tartozunk a halottainkért, akiknek látszólag már semmi szükségük ránk, mégis szinte megmagyarázhatatlan erővel hívnak bennünket álmainkban, ünnepeinken, emléknapjainkon, hogy beszélgessünk velük. Ugye te azzal, hogy közzé teszed a rájuk emlékeztető dokumentumokat, továbbra is vállalod a velük való párbeszédet? Ez életre szóló felelősséget jelent. SZŐNYI ZSUZSA: Természetesen vállalom ezt a ielelősséget, már csak azért is, mert nekem személyesen semmi titkolnivalóm nincsen. Akikkel pedig én leveleztem, és akik érdemesnek tartottak arra, hogy válaszoljanak a leveleimre, azokat mind annyira szerettem, és oly jó barátaim voltak, hogy feltételezem, hogy nem akartak visszaélni a bizalmammal. Azt a rengeteg levelet, ami itt felgyűlt nálam, mind azért tettem el, mert valahogy az volt az érzésem, hogy olyan emberek írásairól van itt szó, akiknek még a legkisebb megnyilvánulása, szava is érdemes arra, hogy valaki megőrizze, becsületben tartsa és közkinccsé tegye őket. NÉMETH PÉTER MIKOLA: Epp arra készültök Köpöczi Rózsával, hogy édesanyáddal, Bartóky Melindával és édesapáddal, Szőnyi Istvánnal való 50-es évek béli levelezéseidet — melyeket teljes egészében a zebegényi Szőnyi múzeumnak ajándékoztál — kiadjátok. Érzésed szerint ez a levelezés hozzáadhat még valami nagyon lényegeset Szőnyi István életmüvének megértéséhez? SZŐNYI ZSUZSA: Nagyon is, mert ez a levelezés megmutatja, hogy Szőnyi István, aki az egyik legnagyobb magyar festő volt - ezt elfogultság nélkül állíthatom - mennyit szenvedett élete során, s hogy ellenei milyen kicsinyes ügyekkel akadályozták őt sokszor a munkájában, az életműve kiteljesítésében. O akkor főiskolai tanárként kereste meg a kenyerét, és abból eltartotta nemcsak a saját családját, hanem a Zebegénybe befogadott, kitelepített rokonokat is, felesége testvérét, Bartóky Magdát és annak fiát, Jékey Gedeont családjával. Az ő mindennapra valójukat is Szőnyi István teremtette elő néhány évig. Neki felelőssége volt mások irányába is, ezért el kellett viselnie a különféle megaláztatásokat, amik a főiskolán minden tanárt értek. Berendelték őket szemináriumokra, állandóan zaklatták őket, hogy lépjenek be a pártba. O persze nem volt hajlandó erre. A tanítványok, amikor az egész főiskola összeomlott '89-ben, az erre vonatkozó iratokat eljuttatták hozzám. Ebből is látható, hogy min mentek keresztül a szüleim. A levelekben természetesen nem merték nyíltan megírni ezeket a dolgokat, de azért a jó mama tudta, hogyan jelezze, mikor például Pestről távirat érkezett és Szőnyinek, azonnal be kellett utaznia és ők rettegve tanakodtak, vajon miért rendelték be ilyen hirtelen. A levelekből kiderül, hogy annak ellenére, hogy ilyen minősíthetetlen körülmények között éltek, apám mégis képes volt olyan képeket festeni, amikből sugárzik a remény és az élet. Van egy