Köpöczi Rózsa szerk.: Levelek otthonról. Szőnyi István és Bartóky Melinda levelei Szőnyi Zsuzsához és Triznya Mátyáshoz (1949–1960) (PMMI kiadványai - Kiállítási katalógusok 29. (Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága, Szentendre, 2009)

KÖPÖCZI RÓZSA: Bevezető gondolatok egy leveleskönyvhöz

KÖPÖCZI RÓZSA Bevezető gondolatok egy leveleskönyvhöz „Különben Ti nem tudjátok, de én rengeteg sokat írok nektek, csak minden levél a tollamban marad. Emlékszem, időnkint felmentem hozzátok s ott elpletykáltunk a folyó ügyekről. Hát ez most is megtörténik munka közben, vagy ha valami gondom van, mindig nektek mondom el, jobban mondva „írom meg", világrengető problémákat csak úgy fél kézzel oldok meg, világnézeti dolgokat, részletesen kidolgozva fejtek ki nektek, megmentve a világot újabb csalódásoktól. De szerencsétekre ezeket mind nem írom meg, de jó szórakozás és senkinek sem ártok vele. " — írta 1955. április 24-i levelében Szőnyi István festőművész Zebegényből lányának, Zsuzsának és vejének Triznya Mátyásnak, a Rómába szakadt „gyerekeknek". A keserűséggel vegyített, iróniával átszőtt sorok arra utalnak, hogy mennyire hiányoznak neki a fiatalok, mennyire nem pótolható semmivel a mindennapi, személyes együttlét. 1955-ben már hat éve nem találkoztak. Áthatolhatatlan fal választotta el akkor a „szocialista táborban" rekedteket a háború után ocsúdó szabad világtól. Aki elment, az véglegesen egy másik világba került. Ekkorra teljesedett ki Európa kettészakadása, amit Márai Sándor, mint hivatásos „európai utas" már jóval korábban megérzett és pontosan, látleletszerűen leírr. Akkor, az ötvenes évek Magyarországán csak végzetes, visszafordíthatatlan döntéseket lehetett hozni az elindulásról vagy itthon maradásról. Nagyon sok fiatal érezte úgy, hogy mégis vállalnia kell a kockázatot, nekivágni az ismeretlen világnak, azzal a tudattal is, hogy talán sohasem térhetnek vissza hazájukba. így tett 1949 februárjában Szőnyi Zsuzsa és férje, Triznya Mátyás. Többszöri kísérlet után, egy hideg februári napon sikerült átlépniük a magyar—osztrák határt. A fiatalok, a szülők teljes egyetértésével indultak el, pedig a Szőnyi házaspárt Budapest ostromakor soha ki nem heverhető csapás érte, elvesztették fiukat, Pétert, aki alig múlt tizennyolc éves. Mégis úgy gondolták, hogy az akkor már fiatalasszony lányuk és férje, a jobb élet reményében induljanak el, mert itthon, a megváltozott politikai helyzetben nem tudtak számukra elfogadható jövőt elképzelni. Az áldozat nagy volt, de a szülői szeretet nem ismeri az önzést. Annak tudatában vettek búcsút gyermekeiktől, hogy talán sohasem láthatják őket többé. A kapcsolattartás egyetlen eszköze a levelezés maradt. Főleg Szőnyiné Bartóky Melinda, Zsuzsa édesanyja tett, szinte minden levelében kétségbeesett kísérletet arra, hogy krónikaszerűen összegyűjtse a mindennapok legkisebb eseményeit és rögzítse azt is, mire gondol, mi foglalkoztatja. Továbbra is elmondta intelmeit lányának, mint ahogy azelőtt tette, mert hitt abban, hogy így talán nem szakadnak el olyan könnyen a szeretet szálai. Ezt kérte Zsuzsától is már az első levelében, miután végre hírt kaptak sikeres határátlépésükről: „Budapest, 1949. március 10. Kedves Zsunk és Matyi, nagyon köszönjük megnyugtató leveleiteket és arra kérünk, írjatok ezután is szorgalmasan nekünk, öregeknek. En jobban örülnék, ha rászánnátok magatokat, hogy naponta készítsetek rövid jegyzeteket, s levélíráskor átfutnátok, hogy ne hagyjatok ki semmi érdekes vagy mulatságos eseményt. Ez később nektek is kedves emlék lenne s idővel mi is megtudhatnánk minden olyan apró dolgot is, amit nem érdemes talán megírni. "