Boros Judit szerk.: Barbizon francia és magyar ecsettel. Az európai tájfestészet mesterei (A Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága kiállítási katalógusai 5. Szentendre, 2007.)
Boros Judit: Magyar–francia művészeti kapcsolatok a 19. században
második felében stílusa közelebb került Delacroix romantikus szín- és ecsetkezeléséhez. Madarásszal nagyjából egyidőben többen is ellátogattak hosszabb-rövidebb időre Párizsba, így Molnár József 1852-ben, Than Mór 1856-ban, Székely Bertalan 1863-ban, Kovács Mihály 1856-1857-ben töltött ott néhány hónaptól egy évig terjedő időt.''/ Az igazi fordulat azonban 1870 után következett be, amikor Munkácsy Mihály Siralomház című képe, elnyervén ugyanazt az aranyérmet, mint korábban Madarász, elődjénél sokszorosan zajosabb sikert aratott. E siker magyarázata részben Munkácsy erőteljesebb, közvetlenebb, friss, realista, sőt romantikus-realista szemléletében, részben az időközben komoly pozíciót elnyert műkereskedelem érdekérvényesítő képességében keresendő. Adolph Goupil, a hatvanas évek legjelentősebb művészeti kiadója, egyben műkereskedő, aki még Düsseldorfban megnézte Munkácsy képét, hatalmas reklámot csinált neki a Salon kiállítása előtt. A képet, mivel már elkelt, nem vehette meg, de jól látta, hogy Munkácsy kiváló szállítója lehet a következő években. 10 / 1870 körül nagy lélekszámú magyar kolónia lakott Párizsban. A Vasárnapi Újság, két egymást követő 1870 őszi számában, „Magyar Paris" címmel közölt egy hosszabb tudósítást a francia fővárosban élő, különböző foglalkozásokat űző magyarokról." Akik, ha mecénásoknak nem is nevezhetők, de alkalmanként, kisebb vásárlásokkal, segítségekkel, támogatták az ott élő magyar művészeket. Belőlük szerveződött 1874-ben az a magyar egylet is, amelynek párizsi évei alatt, 1874 és 1878 között de fois cité de Zichy. Madarász vécut à Paris jusqu'en 1870; son style, dans la deuxième moitié des années soixante, se rapprocha du coup de pinceau et de la palette romantiques de Delacroix. Ce fut en général à la même époque que Madarász que vinrent s'installer plus ou moins longtemps plusieurs artistes à Paris, tels József Molnár en 1852, Mór Than en 1856, Bertalan Székelyen 1863 et Mihály Kovács en 1856-1857, pour des séjours allant de quelques mois à une année 8 . / Mais le véritable tournant se produisit après 1870, lorsque le tableau de Mihály Munkácsy intitulé Dernier jour d'un condamné, en recevant la même médaille que celui de Madarász avant lui, fit bien plus de bruit que son prédécesseur. L'explication de ce succès tient en partie à la vision du monde plus vigoureuse, plus spontanée, neuve, réaliste et même romantico-réaliste de Munkácsy, en partie à sa capacité à susciter l'intérêt du marché de l'art qui avait entre-temps conquis une position solide. Adolphe Goupil, l'éditeur d'art le plus important des années soixante qui | était aussi marchand d'art, avait déjà vu à Düsseldorf le tableau de Munkácsy, et il lui fit une énorme publicité avant l'exposition du Salon. Il ne put acheter le tableau qui avait déjà été vendu mais il vit bien que Munkácsy pourrait lui être un excellent fournisseur dans les années à venir 9 . J Vers 1870 une importante colonie de Hongrois s'était implantée à Paris. Le journal Vasárnapi Újság, dans deux numéros successifs à l'automne 1870, publia un reportage assez long intitulé «Paris hongrois » sur les Hongrois poursuivant diverses occupations dans la capitale française 10 . Il y en eut qui, sans pouvoir mériter le nom de mécènes, soutinrent à l'occasion, par de plus petits achats, des aides, les artistes hongrois parisiens. En 1874, certains d'entre eux s'organisèrent en union hongroise dont Mihály Zichy fut le président très actif pendant ses années parisiennes, one of the most prestigious critics of the era. Of course, Madarász was not the first Hungarian painter whose talents Gautier spotted: in 1858 he had discovered Mihály Zichy, who had been living in St Petersburg at the time. It was Gautier who originally described Zichy as the monstre de genie (the monster of genius), an expression frequently quoted subsequently. Madarász, who continued to live in Paris until 1870, changed his style in the second half of the 1860s, moving closer to the Romantic brushwork and colouring of Delacroix. More or less contemporaneously with Madarász, several other Hungarian painters lived in Paris, remaining there for various durations. József Molnár arrived in 1852, Mór Than in 1856, Bertalan Székely in 1863 and Mihály Kovács in 1856, staying for periods ranging from a couple of months up to a full year. 4 / A real turning point came after 1870, when The Last Day of a Condemned Man by Mihály Munkácsy was awarded with the same gold medal that Madarász had won earlier, except that Munkácsy received much more clamorous praise. This can partly be explained by Munkácsy's more powerful, more direct, fresh and Realist - even Romantic Realist - concept of art, and this was partly owing to the fact that in the meantime the institution of art dealership had grown into a force to be reckoned with. Adolph Goupil, the leading art publisher of the period who was an art dealer himself and had already seen Munkácsy's composition in Düsseldorf, launched a huge advertising campaign before the opening of the Salon. Although Goupil could not buy the painting, as it had already been sold, he knew that Munkácsy could be useful to him for future commissions. 10 / There was a large Hungarian colony living in Paris around 1870. Under the title Magyar Párizs (Hungarian Paris), the newspaper Vasárnapi Újság (Sunday Paper) published Magyar-francia művészeti kapcsolatoka 19. században Les liens artistiques franco-hongrois au XIX e siècle J Interconnections between Hungarian and French Art in the Nineteenth Century 65
