Boros Judit szerk.: Barbizon francia és magyar ecsettel. Az európai tájfestészet mesterei (A Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága kiállítási katalógusai 5. Szentendre, 2007.)
Tanulmányok - Catherine Horel: Franciaország és Magyarország a 19–20. század fordulóján: csodálat és értetlenség
a németeket, tehát a magyarok hasonlítanak hozzánk". Ez az erőteljes önszuggesztió nyilván becsapós: először is a franciák hajlamosak összemosni Ausztriát és Németországot, ami tehát Magyarországon osztrákos, azt Poroszországhoz, majd a bismarcki Németországhoz való közeledésnek tekintik. így aztán többszörösen tévednek, és saját képzelődéseiket átültetik az ennél lényegesen bonyolultabb magyar valóságba. Meggyőződésükben csak erősíti őket, hogy a müveit magyarok közül sokan tudnak franciául, és ha valamilyen vonás kicsit is emlékezteti őket egy-egy francia jellegzetességre, máris rokon vonásról beszélnek. E mozgalom akkor ér tetőpontjára, amikor 1885-ben a francia küldöttség ellátogat az országos kiállításra. A legkiválóbb beszámoló kétségkívül Abraham Dreyfusstől származik. „De vajon minek köszönhető ez az ünneplés? Istenem! Csak о annak, hogy a párizsiak franciák, és a magyarok szeretik a franciákat" b A század eleje óta komoly előrelépés történt: nem elég, hogy a franciák magától értetődőnek tekintik a két nép közti hasonlóságokat, de immár az érzelmek is belekeverednek. Annak ellenére, hogy 1848-ban elmarad a francia támogatás, Párizsban olyan szeretettel fogadják a magyar emigránsokat, hogy az így kovácsolódott érzelmi tőke egészen a századfordulóig kamatozik, amikor is a franciák fölfedezik a nemzetiségek kérdését./ Nem sokkal az újságírók 1881-ben Budapesten tartott nemzetközi kongresszusa után, 1885ben az országos kiállítás már Magyarország nyugat felé indított bűvölet-hadjáratának első állomása, egyben a francia-magyar kapcsolatok történetének fontos mozzanata és része az ún. „aranykor20 Barbizon francia és magyar ecsettel Barbizon-sous le pinceau des Français et des Hongrois } B, détestons les Allemands, les Hongrois détestent les Allemands, donc les Hongrois nous sont semblables». On mesure bien ce que cette puissante autosuggestion peut avoir de trompeur ; tout d'abord, les Français tendent à assimiler Autriche et Allemagne et donc à prendre tout ce qui est autrichien en Hongrie pour un attachement à la Prusse puis à l'Allemagne de Bismarck. Ils sont donc amenés à commettre de multiples contresens et à plaquer leurs propres fantasmes sur les réalités hongroises qui sont bien plus complexes. La proportion élevée de Hongrois cultivés parlant le français ne peut que les conforter dans leurs convictions et tout indice rappelant plus ou moins une spécificité française est élevé au rang de parenté. Le paroxysme de ce mouvement est atteint en 1885 lors de la visite de la délégation française à l'exposition nationale. Le meilleur raccourci émane sans doute d'Abraham Dreyfus. « Et pourquoi tant d'ovations, pourquoi ?Mon Dieu! Tout simplement parce que ces Parisiens étaient des Français. Les Hongrois aiment les Français, voilà» 1 . Une étape considérable a été franchie depuis le début du siècle : non seulement les ressemblances entre les deux peuples paraissent une évidence aux Français, mais on y ajoute dorénavant les sentiments. Malgré l'absence de soutien français en 1848, l'accueil réservé à Paris aux Hongrois exilés crée un capital de sympathie dans les deux pays, qui fructifiera jusqu'au tournant du siècle, lorsque les Français découvriront la question des nationalités. / Suivant de peu le congrès international des journalistes tenu à Budapesten 1881, l'exposition nationale de 1885 marque le premier épisode de l'offensive de charme de la Hongrie en direction de l'Occilizon through French and Hungarian eyes 'We hate the Germans; the Hungarians hate the Germans; therefore, the Hungarians are like us.' 1 But, as we see, this powerful auto-suggestion may well have been deceptive: firstly, the French tended to associate Austria and Germany, and therefore tended to mistake everything that was Austrian in Hungary for an attachment to Prussia, and by extension to the Germany of Bismarck. This led them into numerous contradictions, as they projected their own fantasies onto a Hungarian reality that was far more complex. The high percentage of cultivated Hungarians who spoke French could only strengthen them in their convictions, as every sign of a more or less French character in Hungarians was elevated to the level of a veritable kinship. The paroxysm of this movement came in 1885, о at a visit of the French delegation to the national exposition. The best encapsulation of the event comes undoubtedly from Abraham Dreyfus: 'And why ovations, why? My God! Simply because these Parisians were French. The Hungarians love the French, and that is all.' A considerable step had been taken since the beginning of the century: Not only did the resemblance between the two peoples appear self-evident to the French, but there were now also sentiments to reinforce it. Despite the lack of French support for Hungary in 1848, the welcome reserved for Hungarian exiles in Paris created an emotional capital of sympathy in both countries, which would continue to bear fruit until the turn of the twentieth century, when the French were to discover the question of ethnic minorities in Hungary. / Shortly after the international congress
