Mazányi Judit szerk.: XX. századi magyar művészet – Szentendréről nézve (A Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága kiállítási katalógusai 1. Szentendre, 2003.)

Lóska Lajos: Csillaghullás (A szentendrei művészet elmúlt tíz esztendeje)

jó szakmai kapcsolatokat ápoló MAMU Tegnap és Ma című kiállításán Borgó, Dienes Attila, Elekes Károly, a Szentendrén letelepült Krizbai Sándor 1974 és 1984 között készült munkáit, valamint Holdas György tárlatát. A régió művészete szempontjából kiemelkedő seregszemlére került sor egy esztendővel később. A 10 plusz 1 éves a Szentendrei Grafikai Műhely című összefoglaló bemutató több mint hatvan képzőművész, hogy csak a helyi illetőségűeket említsem, Aknay János, Balogh László, Barcsay Jenő, Bukta Imre, Deim Pál, Farkas Ádám, Kocsis Imre, Krizbai Sándor, Lois Viktor, feLugossy László, Matyófalvi Gábor, Regős István, Szántó Piroska, Vincze Ottó, Wahorn András, ef Zámbó István és társaik nyomatairól nyújtott áttekintést. 1992-ben rendezték 92 meg az újkonstruktív-neogeós alkotók - Aknay János, Bereznai Péter, Kis Tóth Ferenc, Matyófalvi Gábor, Vincze Ottó - műveit felvonultató Pentaton I. című tárlatot, melyen külön revelációként hatottak például a színes újgeometrizmusból kilépő Bereznai erőteljes fekete kompozíciói. Ugyanebben az esztendőben építette fel a Képtárban a Block csoport (Bangócs Gábor, Katona Zoltán, Kopasz Tamás, Nayg István, Palkó Tibor, Sebestyén Zoltán) Blockendre című installációját. Végezetül meg kell említenünk a Deim Pál, Farkas Ádám és Hajdú László munkásságáról beszámoló kiállítást (1999), illetve az Új szerzemények címűt (1999). Az ezredvégi visszatekintő rendezvények, a Hamvas Béla emléke előtt tisztelgő, hommage jellegű Párbeszéd с (1997) vagy a Levendel gyűjtemény bemutatása (1998) többek között az Európai Iskola szentendrei kapcsolataihoz nyújtottak el nem hanyagolható adalékokat. Természetesen egyéni tárlatokat is láthattak az érdeklődők a Fő téren: Balogh Lászlóét (1990), Bartl Józsefét (1992), Szántó Piroskáét (1993), Vincze Ottóét (1998). Bukta mindig is előszeretettel készített installációkat már a műfaj divatba jötte előtt is, gondoljunk csak a Pataky Galériában Samu Gézával közösen rendezett és a trágyaképek miatt betiltott kiállítására (1981). Az általam tárgyalt időszak szempontjából azonban az egyik legérdekesebb, legszínvonalasabb kétségtelenül a +- Pára (1993) volt, amelyen a következő műegyüttesek kerültek a nagyközönség elé: Nagykáta-Moszkva, Megállítótábla, Második Brassói, Róna, Szél, Pára. Ez eredetibb, érdekesebb, merészebb volt számomra, mint a Velencei Biennale főpróbájának tekinthető, 1988-as Ernst Múzeumbéli. Emlékezzünk csak vissza a széltől duzzasztott lobogó nadrágszárakra, a füstölgő, kormozó petróleumlámpákra vagy a zuhanyrózsát imitáló érett, lekonyuló fejű napraforgóra, a műegyütteseknek sajátosan magyar arte poverás hangulatára, melyet NovotnyTihamér érzékletesen ír le: „Előszóra lehalkított, de órákig tartó s újra ismételhető kutyaugatás, no meg az égő petróleumlámpák fojtó szaga vágja mellbe az embert. A sötét terembe lépve megpillantjuk a falon körbefutó képek sorát: egyformán szabványosított vékony fényesen csillogó, elegáns, sötétbarna, sima keretek, alig hatvan centiméterre emelve csak a lábazattól... Alaposan le kell hát hajolnunk, ha meg akarjuk nézni ezeket a fényképeket: egy 360 fokban körbefotózott alföldi táj kockákra bontott körképe karol át bennünket. A ház, a miliő Bukta szülőfaluját, Mezőszemerét idézi."

3 Az 1998-ban megszüntetett Művésztelepi Galéria csak tavasztól őszig üzemelt, és méreteinél fogva elsősorban egyéni kiállításokat tudott befogadni. Programját nagyrészt Novotny Tihamér állította össze. 1994: Vincze Ottó, Haász István, Kacsó István, 1995: Bogdándy Zoltán Szultán, Szurcsik József, Regős István, Bereznai Péter, 1996: ef Zámbó István, Selényi Károly István, 1997: fe Lugossy László, Elekes Károly, Nagy Árpád Pika, stb. Mint a felsorolásból kitűnik, ebben a városközponttól viszonylag távol eső kiállítóházban elsősorban a Vajda Stúdió képviselői, a Magyarországra áttelepült Marosvásárhelyi Műhely-tagok alkotásai kerültek a nagyközönség elé, de helyet kaptak a 80-as évek második felében pályára lépő grafikusok, festők, így Gaál József, Szurcsik József stb. is. Viszonylag részletesebben érdemes szólnom azoknak a fiatal alkotóknak - Imre Mariann, Kótai Tamás, Vincze Ottó - a tevékenységéről, akiknek éppen az általam tárgyalt évtizedben teljesedett ki a művészete. Kótai Tamás 1986-ban fejezte be tanulmányit a budapesti Képzőművészeti Főiskolán. Korai rajzai még eltértek későbbi, kiérlelt emblematikus műveitől. Zsengéi elsősorban lírai nonfiguratívak, de rejtőzködik bennük némi szürrealizmus is (Medúzák, 1984). A főiskola után kifejezésmódja megváltozik, barna tónusú képeket fest, melyeken különböző geometrikus, de még nem embléma jellegű ábrák jelennek meg. 1990 táján lel rá saját motívumrendszerére, melynek elemei a magyar népművészetből is származtathatók, bár ezen túl ösztönözhették megjelenésüket a dél-amerikai indián takaró- és szőnyeg minták, illetve más internacionális - szív, korona, oszlop - jelképek is. Az említett forrásokból következik, hogy számos kultúra motívumanyagát egyesítette, fejlesztette tovább, alakította ki segítségükkel egyéni kifejezésmódját. Az 1990-től hat-hét esztendeig tartó alkotói szakaszának festményei élénk színűek, síkszerüek, motívumismétlők, jellemző az alakzatok egymás mellé rendelése, vagy akár a képszélen való túlfuttatása. Mindez azt a képzetet kelti, hogy művei „nyitottak", tetszőlegesen tovább folytathatók (Pajzstakaró, 1993). Az ezt követő két-három esztendőben munkái plasztikusabb, reduktívabb kifejezésmódról tanúskodnak. Újabb rajzain, nyomatain egy-egy nagyobb, rojtos szélű, szálkás, majdhogynem monokróm, minimalforma jelenik meg (Kéregrajz III, 1996, Csíki lapok II, 2001). Korner Évától, Haulisch Lenkétől Németh Lajosig sokszor és sokan írtak már a szentendreiség fogalmáról. Nos Kótai Tamásról, annak ellenére, hogy nem a város szülötte, bátran elmondhatjuk, hogy a szentendrei hagyományok folytatója. Vajda Lajos, Korniss Dezső, Bálint Endre, Barcsay Jenő, Deim Pál alkotásain gyakran jelennek meg a város tipikus építészeti motívumai, tárgyrészletei. Kótai jelei-motívumai, bár nem egyértelműen szentendreiek, ehhez a hagyományhoz, szemlélethez kapcsolhatók. Vincze Ottónak a 80-as évek második felében kibontakozó művészete a Vajda Lajos Stúdió geometrikus - Aknay, Bérez-