Mazányi Judit szerk.: XX. századi magyar művészet – Szentendréről nézve (A Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága kiállítási katalógusai 1. Szentendre, 2003.)
Verba Andrea: Csoportkép Szentendrével (Változó nézőpontok – állandó értékek a szentendrei művészet megítélésében) 1947–1972
esztendő jelentett. A kényszerűségből a Szentendrei Városi Tanács dísztermében megrendezett tárlaton 81 Korner Éva mondott megnyitó beszédet, ugyanakkor a katalógus bevezetőjét is ő írta. A helyzet értékelésére vonatkozó 180 fokos fordulat nemcsak az ezúttal fekvő formátumú katalógus külső megjelenésében volt érzékelhető. Míg Perneczky Géza az előző esztendő tárlatát méltató cikkében így summázott: „...Szentendre és művészkolóniája együtt valami olyan értékes dolgot produkál, amit művészeti életnek lehet nevezni. ... Lehetnek viták, súrlódások a művésztársadalomban, de ez nem változtat a szentendrei mesterek közös munkáján, az organikusan fejlődő művészeten." 82 , addig Korner Éva katalógus bevezetőjében hangsúlyos felütéssel kezdi mondandóját: „Vajon Szentendre még a sajátos kohéziós erő birtokában van-e, amely húsz esztendővel ezelőtt determinálta az itt dolgozó, vagy ide látogató festők munkásságát, a felfogásuk, beállítottságuk, látásmódjuk egyéni, alkati különbözősége ellenére egy tág határok között mozgó egységet hozott létre ? - Megvan-e ez az egység, és ha igen, milyen új arculata, milyen új vonásokat vésett rá a változó kor és az egymást követő művészgenerációk sora? - teszi fel a kezdetektől máig aktuális kérdést, majd így hangzik összegzése: „A szentendrei festészet ma kétségtelenül heterogénebb, mint valaha volt. Tárgyiasság és absztrakció, konstruktív és szürreális látás ötvözete. Ebben az ellentmondásos egységben életképessége, az új problémák festői feldolgozására való alkalmassága hatékonyan manifesztálódik." 63 Mit tükröz mindebből a szemléletváltást ígérő felvezetésből a katalógus? A címoldalon Barcsay két ablakszemmé kristályosodó házmotívumot magába foglaló Emlék című képe jelent meg, a belső oldalakon reprodukció- páronként egyenrangú partnerként egymásnak felelgetve Módok Csendélete mellett Czóbel Női portréja, Korniss Kalligráfiája mellett Miháltz Csendélete, Kmetty Önarcképe mellett Deim 7 órától 7,30-ig című alkotása és végül záróakkordként egy tobzódó líraiságú grafika Szántó Piroskától, Panni kertje címen. A 30 kiállítót tekintve némiképp ismét változott a névsor: nincs jelen Bálint Endre, új kiállító viszont Barna Ilona, Berki Viola, Jakuba János, és újra itt van Gallasz, Hegyi, Remsey, Szösz és Tót. 1967 decemberében A múzeum új képzőművészeti szerzeményeinek bemutatójára már ismét a Ferenczy Károly Múzeum falai között került sor. A kiállítást dr. Soproni Sándor, a múzeum igazgatója nyitotta meg. A szerzeményezett művek a szentendrei táj, csendélet, portré tematikát nemigen lépték túl, alkotóikat tekintve pedig némi történelmi kitekintéssel bővítve elsősorban telepi művészekről volt szó, vagyis a szerzeményezés még korántsem tükrözte az aktuális művészeti kérdéseket feszegető kortárs bemutatkozók szemléletváltását, így Arató, Balogh, Barcsay, Conrad, Deim, Gálffy, Göllner, Heintz, llosvai, Jakuba, Jankó, Jeges, Kántor, Kmetty, Miháltz, Onódi, Pirk alkották a bemutatott szerzeményekhez kapcsolódó névsort. Igazán jelentős gyarapodást ez évben mondhatott magáénak a múzeum, hiszen több mint 100 tétellel emelkedett a műtárgyállomány, ugyanakkor ennek több mint kétharmadát Heintz Henrik özvegyének ajándéka tette ki. 1968-ban a Szentendrei festészet negyven éve címmel jubiláló évfordulót ünneplő kiállítás rendezője, valamint az azt kísérő tudományos tanácskozás egyik előadója és egyúttal a jubileumi katalógus szerkesztője Németh Lajos volt. 84 A korábbiakhoz képest reprezentatív méretű és küllemű, 43 alkotó műveit felvonultató, magyar-német nyelvű katalógus a rövid előszó után 16 művésztől közölt egész oldalas reprodukciókat 85 , a borítólapon Barcsay Jenő Dombos táj (1934) című alkotása szerepelt. „A posztimpresszionista oldott festőiségtől a szigorú konstruktivitáson át a népi ihletésű szürrealizmusig ível e festészet, ám mindegyik irány elválaszthatatlanul kötődik ihletőjéhez, e kis Duna-menti, a történelem szellemét árasztó városkához, Szentendréhez." - vágta át a belső ellentmondások gordiuszi csomóját az előszó. 83 Ugyanakkor a rendezés három meghatározó szellemiségű alkotót kiemelve, három fő irányvonalat igyekezett elkülöníteni a szentendrei festészeten belül. Ebben a megközelítésben a telepalapítás időszakán túl a múzeum három terméneksorrendjében Vajda Lajos, Barcsay Jenő és Czóbel Béla adták meg a kiállítás alaphangját. 86 A köréjük kirajzolódó holdudvar, művészetük kisugárzása teremtette meg egyúttal a rendszerezés értelmezési lehetőségeit. Székely András kritikája azonban néhány figyelemreméltó szempontot vetett fel a koncepcióval kapcsolatban. Egyrészt, mint írja: „Azilyen válogatás sohasem lehet tökéletes, és a katalógus is arról tanúskodik, hogy sok bizonytalanság, tépelődés előzte meg az anyag összeállítását. A tizenhat reprodukció közül ugyanis csak kilencnek az eredetije szerepel a kiállításon", - másrészt megkérdőjelezve az alapítószándék SzentendreNagybánya párhuzamát megjegyzi: „Szentendre az egyik legszebb magyar kisváros... És nem utolsósorban: egy óra alatt elérhető a Belvárosból. Talán ezért nem lehet olyan értelemben szentendrei művésztelepről beszélni, ahogy a nagybányairól vagy a szolnokiról szoktunk. Szentendre úgyszólván Budapesthez tartozik, és ezt a kiállítás is bizonyítja, amikor egymás mellett mutatja be a szentendrei stílusú és a nyaranta Szentendrén dolgozó festőket..." 87 Mit jelent ez ? Úgy tűnik, hogy minden tisztázó szándék ellenére a rendezés ezúttal olyan tág paraméterek között jelölte ki az értelmezési tartományt, hogy elveszni látszott a hivatkozási alap, a mindezt egybeölelő szentendrei karakter. A kritikus szerint még mindig voltak olyanok, akiképp, csakjelen voltak a kiállításon, mint például Ámos Imre, ugyanakkor mások, s itt Diener-Dénest éppúgy megemlítette, mint Bánovszkyt és Pirket, akik bárhol másutt is hasonlójellegű piktúrát műveltek volna. Ma már túlzott leegyszerűsítésnek véljük, hogy a posztimpresszionista irány követői közül Székely egyedül Czóbelt és Modokot tartja „igaziszentendreinek". Érvelésével lehet vitatkozni, de mindazonáltal elgondolkodtató, s mind a mai napig ható szemléletet tükröz állítása, miszerint „»posztimpresszionista oldott festőiség« mindenütt akad, de »szigorú konstrukció« és főként »népi ihletésű szürrealizmus« csak Szentendrén alakult ki ilyen tisztán, kicsiszoltan és bizonyos mértékig iskolajelleggel.... " Valamivel később végül így zárta gondolatmenetét: „Egyszerűségre, a legtisztább,
