Pethő Németh Erika: Írók, költők Szentendrén (Szentendre, 1990)

KERTÉSZ PÉTER Karcag, 1937. június 28. Történelmi sorscsapásokkal terhes gyermekkor (édesapja munkaszolgálatosként halt meg, nagyapja mintaszerűen működő karcagi nyomdájának államosításával megszűnt a család létalapja, őt magát deportálták, intézetben nevelkedett), betegséggel teli ifjúkor formálták költővé Kertész Pétert. A szanatóriumi évek különösen alkalmasak voltak a lírai elmélyülésre és a költő-mesterség elsajátítására. A személyes környezet is meghatározó lehetett: az 1960-as évek elején például Bálint Endrével, Palasovszky Ödönnel, Csoóri Sándorral, Gyarmathy Tihamérral, Demény Ottóval, Kalász Mártonnal, a Sztálin-díjas Nagy Sándorral, az 1956 után elítélt Gáli Józseffel együtt betegeskedett. Huszonhét éves korában kezdett verseket írni, melyek az Új írásban, az Élet és Irodalomban, valamint a Jelenkorban jelentek meg. 1968-ban az Első ének című, fiatal költők verseit tartalmazó antológia hat költeményét közölte. ,,túl vagyok minden emelkedőn" „álmodozásaim szavatossága lejárt" — szögezte le tárgyilagosan ebben az antológiában. Racionális, talán túl racionális életfelfogás ez egy induló költőnél, inkább újságíróra vall, mint lírikusra. 1969-ben a Szépirodalmi Kiadó Költők egymás közt című kötetében Kormos István írt Kertész Péterről: „Csak költő akar lenni, nem költői. ... nem a hogyan, hanem a mit mondani nála az elsődleges, akár az úgynevezett költészet kárára is. Mégsem a formátlanság kényelme ez. Versei közönséges kulcscsal nyithatók, hát szavainak csak első jelentését értse meg olvasója. Egy ember sétál erre-arra és gondolkodik." Megszenvedett életbölcsességeket, igaz mélységeket, többségében mégis köznapi igazságokat fejeznek ki szikár, puritán, csak ritkán ellágyuló sorai. Gyöngédségét, örömét, hagyományos értelemben vett lírai érzéseit férfias szeméremmel, olykor cinizmusnak tűnő öniróniával leplezi. Nincs illúziója a költészet varázsáról, tudja, hogy az emberek többségükben „...botlelkűek lettek a vershez. Megsokszorozódott életükben a veszély." Nincs illúziója saját költészetével kapcsolatban sem: ,,Költőségem vége nem a végtelen, még csak nem is a halálom pillanata. Azt kívánom, tartson addig, amíg a fiatalságom" — írja a kötet önvallomásában. Valóban, ezután már csak körülbelül egy évig ír verseket. Amikor 1972-ben a Szépirodalmi Kiadónál megjelent egyetlen verseskötete Hangú lat jelentés címmel, már nagyjából két éve abbahagyta a versírást. Zaklatott útkeresés, többféle foglalkozás kipróbálása után megtalálta a mozgékony alkatához, közéleti érdeklődéséhez, verseken próbált, igényes stílusához legalkalmasabb pályát: újságíró lett. 1973-tól a Pest Megyei Hírlap Szentendre-oldalát szerkesztette, írta. Alap révén került szoros kapcsolatba a várossal, olyannyira, hogy 1975-ben letelepedett Szentendrén. A Vásárhelyi tér 33. szám alatt él feleségével, három gyermekével. Újságíróként és helyi lakosként egyaránt megismerte a szentendreiek 64