Dr. Erdősi Péter - Dr. Mazányi Judit szerk.: Lombard reneszánsz. A bergamói Accademia Carrara festményei (PMMI – Ferenczy Múzeum kiadványai, 28. Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága, Szentendre, 2009)
II. Giovanni Valagussa — Simone Facchinetti: Lombard reneszánsz festészet / Lombard Renaissance Painting - 5. Bernardo Zenale és „a Sforza-oltárkép Mestere": párbeszéd Leonardóval
2. A Sforza-oltárkép Mestere: Trónon ülő Madonna gyermekével, egyházdoktorok és Ludovico il Moro családja köréhen Milánó, Brera Master of the Sforza Altarpiece: Madonna and Child Enthroned, Doctors of the Church and family of Ludovico il Moro Pinacoteca di Brera , Milan Vincenzo Foppa: A bergamói Santa Maria delle Grazie templom poliptichonja (részlet) Milánó, Brera Vincenzo Foppa: Polyptych of Church of Santa Maria delle Grazie in Bergamo (detail) Pinacoteca di Brera, Milan nagy fákat, vagy angyalokat, ha illik a históriához, meg madarakat, felhőket s ilyesmit. Ne próbálkozz más módon, mert minden műved teljesen hamis lesz." A Grifi-kápolna kifestésé voltaképp a Leonardo-szöveg vizuális megvalósulása, s annak bizonyítéka, hogy a zseniális toszkán művész eszméi villámgyorsan átformálták Zenale gondolkodását. Ez nem mondható el társáról, Butinonéről, aki a jövőben inkább a Leonardóval sikeresen versengő Bramantino felfelé ívelő pályáját követi. A lényeg az, hogy a 15. század utolsó negyedében a legjobb lombard festők olyan festészeti hagyományt tekintenek magukénak, amely bizonyos távolságtartással viszonyul a leonardói újításokhoz, pontosabban úgy konfrontálódnak azokkal, hogy pályájukon ez nem jelent törést. Más a helyzet azzal a művésszel, akit a milánói Sant'Ambrogio ad Nemus templom számára 1494-től festett, Sforza-oltárkép néven ismert alkotása után hívunk a Sforza-oltárkép Mesterének (2. kép). A cím a megrendelés hivatalos jellegével függ össze. Ebben közvetlenül szerepet játszott Ludovico il Moro is, aki a gyermek Jézust ölében tartó Madonna trónjának lábánál foglal helyet felesége, Beatrice d'Esté társaságában, elsőszülött fiukkal, Ercole Massimilianőval és az 1495 elején világra jött legkisebbel, Francescóval. Ennek alapján feltehető, hogy az oltárkép 1495-ben még készülőben volt. A lombard aranyművesség hagyománya találkozik itt a stabil perspektivikus „doboztér" konstrukciójával. Ez egyébként olyan problémákat is tükröz, melyek ugyanezekben az években más lombard festőknek, Bramantinóval az élen, szintén fejtörést okoztak. E doboztér voltaképp nem más, mint szentek által lakott udvar. A szentek alakjai a Leonatdótól eredő változtatások nyomait viselik magukon. Az egyházdoktorok ruháján, a dalmatikán és a két vecsernyepaláston szikrázó ékszerek fényűző gazdagságáról a milánói udvar jut eszünkbe, melyet ekkoriban olyan ember irányít, aki féktelen szenvedéllyel gyarapítja vagyonát, és kérkedik is vele, ha csak lehet. A ferrarai követ 1491-ben írt leveléből értesülünk Ludovico il Moro kincseinek látványáról: „Az ezüstszobában 16 rőf hosszú és 3 rőf széles szőnyegeken többszázezer aranydukát hevert [...]. Végül egy sarokban a földön akkora halom ezüstpénz állt, hogy egy kecske nem ugrotta volna át." Mindeddig nem sikerült pontosan azonosítani a Sforza-oltárkép Mesterét. Műveit ennek ellenére meglehetősen szép számmal ismerjük, s ez elegendő ahhoz, hogy működését a quattrocento utolsó és a cinquecento első évtizede közé tegyük. Régebben az ő nevével hozták kapcsolatba az Accademia Carrara gyűjteményében őrzött, Szent Jeromost ábrázoló kisméretű táblaképet (Kat. sz. 22.); úgy vélték, hogy pályájának nyilván az 1494-es Sforza-oltárképet megelőző szakaszában készítette. Ahhoz viszont kétség sem fér, hogy a Szent Ambrus, ez a monu* Leonardo da Vinci: A festészetről. Fordította és a jegyzeteket írta: Gulyás Dénes. Budapest, Corvina, 1967, 87.
