Dr. Erdősi Péter - Dr. Mazányi Judit szerk.: Lombard reneszánsz. A bergamói Accademia Carrara festményei (PMMI – Ferenczy Múzeum kiadványai, 28. Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága, Szentendre, 2009)

II. Giovanni Valagussa — Simone Facchinetti: Lombard reneszánsz festészet / Lombard Renaissance Painting - 1. Udvari gótika és flamand újítások

lehetőséget adott arra, hogy a művész igen elegáns alakokat szerepeltessen, melyek a tarot kártya négy korabeli ún. színéhez (kehely, bot, kard, érme) kapcsolhatók, de itt valójában közvetlenül az udvari környezetből vett, remekbe szabott ruhákba öltözött dámák és urak sorakoznak. Sőt azt is feltételezhetjük, hogy legalábbis részben, valódi portrékról van szó. A Császár alakja kapcsán felmerült, hogy talán Luxemburgi Zsigmond képmása (2. kép). A poncolással megmunkált arany háttérből kiemelkedő, rendkívül magas színvonalú képmások szinte meseszerű udvari világról tanúskodnak, amely még nem vett tudomást a perspektíváról és a humanizmus eszméiről. Az a tény, hogy A Császár és A Császárné ruháján egyaránt látható a három gyűrűt ábrázoló jelvény, amelyet Francesco Sforza használt, arra utal, hogy a herceg uralkodása első éveire, 1450 utánra datálható az ábrázolás. Ugyancsak Bonifacio Bembónak tulajdonítható az az Assisi Szerit Ferenc stigmatizációját ábrázoló jelentős festmény (Kat. sz. 2.), amelynek vásznát sajnálatos módon leválasztották eredeti táblájáról egy régebbi restauráláskor. A másutt - például a toszkán hagyományban - erőteljesen ábrázolt jelenet, itt is a művészre jellemző finom ecsetkezeléssel megjelenített epizódként tűnik elénk, amelyben Szent Ferenc könnyedén lépked egy virágos mezőn, míg a Krisztus vonásait viselő Kerub, akitől a stigmák sugatai erednek, szinte beleolvad az aranyozott háttérbe. Ugyanez a finom ízlés jellemzi azt a nagyméretű, igen jó állapotban fennmaradt, Mária mennybemenetelét ábrázoló táblaképet (Kat. sz. 3.), melyet Bonifacio öccse, Benedetto Bembo műveként tartanak számon. Udvari jellege az eddigieknél is nyilvánvalóbb: sok szereplőt felvonultató szertartás jelenik meg, a szent jelenet fényűző udvari ceremónia jellegét ölti, melyben világosan meghatározott hierarchia érvényesül, és minden mozdulat az uralkodói megdicsőülés irányába mutat. A koronákat tartó apró angyalok sokasága szinte megsokszorozza Mária megkoronázását. Figyelemre méltó, hogy egy szinttel az Apostolok félköre alatt, a szentek körében együtt ábrázolják Ferencet és Domonkost, mintegy a békülékeny légkör jegyében, mely a század közepén a két nagy koldulórend viszonyát jellemezte. A jobboldalt térdelő Szent István diakónus a mű megrendelője felé mutat, aki középen, háttal térdel fényűző vörös köpenyben, s nyilvánvalóan a szent nevét viseli. A művek ezen első csoportját két, különböző funkciójú kép teszi teljessé. Az első a feltehetően A szerelem diadalmenetét (Trionjo d'amore) ábrázoló kép (Kat. sz. 4.)» melynek néhány narratív jellegzetessége a monzai dóm Teodolinda-kápolnájában látható 1444-es Zavattari-freskókra emlékeztet. A képen elegánsan öltözött arisztokraták menete látható, összekötözött csuklóval, párosával vonulnak a férfiak és a nők: ez minden valószínűség szerint a szoros szerelmi kötelék metaforája. E különös menethez hasonló ábrázolás meglehetősen ritka a korabeli festészetben, ám valószínűleg jól alkalmazhatták a kelengyeládák (cassone) előlapjának díszítésére. Gyakran találunk rajtuk a házasságra utaló, hol a Boccaccionovellákból, hol az ovidiusi Átváltozásokból vagy más klasszikus szövegből vett epizódokat. Képünkön néhány férfialak keleties fejfedőt visel, amely esetenként frígiai sapkára hasonlít, és az egyik - hangsúlyosan centrális pozícióban álló -, impozáns kalappal és hosszú szakállal ábrázolt figura távolról Palaiologosz János császárra emlékeztet: ez arra enged következtetni, hogy e festmény keletkezése 1453 utánra tehető, hisz ebben az évben érkezett Itáliába a Bizáncból menekülő uralkodó, fő tisztségviselői kíséretében. Az esemény nagy hatást gyakorolt a nyugati világra. Ez a különleges kép arra való tekintettel lett a kiállítási anyag része, hogy jó ideig lombard iskola munkáját látták benne, egy utalás alapján, amit Roberto Longhi, az olasz művészettörténet nagy alakja 1928-ban tett. Bonifacio Bembo tevékenységéhez közelítette, és mindazok, akiknek módjában állt foglalkozni a művel, kritika nélkül elfogadták a tekintélyes művészettörténész álláspontját, noha csak egy lábjegyzetben, érintőlegesen fejtette ki azt. Mivel a jelen kiállítás alkalmával alaposabban megtekintettem a képet, úgy látom, hogy Longhi 3. Rogier és Pierre van der Weyden (?): Szent Jeromos és Szent György (A Sforza-triptichon külső oldakii) Brüsszel, Musée Royal des Beaux-Arts Rogier and Pierre van der Weyden (?): Saint Jerome and Samt George (Outer sides of the Sforza Triptych) Musée Royal des Beaux-Arts, Brussels