Hann Ferenc: Paulovics. Kántor Lajos és Kocsis István írásaival (A PMMI kiadványai. Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága – Ferenczy Múzeum, Szentendre, 2008)
Hann Ferenc - Művészi pályakép
A művész életművében fontos műegyüttest jelentenek a portrék. Akárcsak önarcképeinek sora, a magyar és a világirodalom jeleseiről rajzolt arcmások is jóval többek a fényképszerűén pontos, könnyen felismerhető ábrázolásoknál. Pszichologizáló portrénak mondják ezt a hellenizmus óta létező fogalmazásmódot. Paulovics - előszeretettel használva a kollázstechnikát - már Erdélyben is szövegfragmentumokat, különféle képi utalásokat tesz az arcmás mellé, melyek attribútumként viselkednek. E gazdag portrésor hasonló szellemben folytatódik Németországban is. Itt születik Márai, Kós Károly, Kafka, Szilágyi Domokos, Szolzsenyicin megidézése mellett az elrévülő Madáché és a töprengő Illyés Gyuláé. Az utóbbi esetében már nem szövegrészeket „mellékel" a mester mellé a művész, hanem egy absztrakt gondolathalmaz öleli körbe az arcot - szinte glóriaként. Ime, megint egy elmozdulás a poétikus absztrakció felé. Lezárás és nyitás egyszerre a Pé-Gé utolsó napja c. vászon (1995). A művet a testilelki jó barát, Páskándi Géza halálhíre ihlette, melyről a festő a rádióból értesült. Páskándi az ezredvég egyik legfontosabb, minden irodalmi műfajban mesterműveket létrehozó írója volt, halála mélyen meglendítette a művészt. Nem akart, vagy nem volt képes portrét festeni róla. Ez az opusz hommage és szellemidézés egyszerre, az egymással replikázó színek, az indulatos gesztusok a lényegről szólnak, a megfoghatatlanról, a hiányról, arról, hogy „elment" valaki, de más létformában mégiscsak örökké közöttünk marad. Formailag (a festői megoldást tekintve) persze nem előzmény nélküli ez a vászon. Párdarabjai bőséggel vannak {Hullócsillag, 1 993; zA nyár üzenete, 1994; Kifejlődés, 1 995; Zivatar, 1 995; A kapuk sorozat, 1995; Hajnalpír a Balatonon, 1 997 stb.). Itt már egyértelműen a lírai absztrakcióról van szó, s persze a gesztusfestészetről.Természetesen könnyedén találhatunk párhuzamokat a nagy európai mesterek társaságából (Dubuffet, Härtung), ce nem szívesen tesszük ezt, hiszen Paulovics integráló típusú művész, aki érzékenyen reagál a világ művészeti mozdulásaira, s mindaz, ami megérinti, beépül ugyan piktúrájába, de tartózkodóan el is távolodik mindettől, amikor személyes érintettsége megszűnik. Ezért lehetséges, hogy szinte párhuzamosan fest látszólag eltérő szemléletmódú műveket, holott az értő és figyelő szem jól látja, hogy az erdélyi éveket felidéző vásznak (Szilágysági táj, 1993; Hargita délután, 2001) és még az utalásszerű ábrázolástól távoli művek is egy kéztől származnak. A bő évtizednyi németországi periódus kulcsművének (vagy kulcsműveinek) jelölhetjük a D'43 címet viselő, 25 darabból álló grafikai sorozatot (alcíme: Hőseinkre emlékezve), mely a Don-kanyarban 1943-ban odaveszett több ezer magyar katonára emlékezik. Persze nem csak rájuk, hanem az értelmetlen, a hatalom által kiszolgáltatott ember sorsára, akinek csupán annyi köze volt e drámához, hogy értelmetlenül odaveszett. A nagyméretű (70x1 00 cm-es) tusrajzok itt-ott felidézik Henri Michaux a korai tasizmussal kacérkodó pálcikaemberkéit, de a legfontosabb darabokon kereszteket (haláljeleket) látunk, amelyek eras gesztusok mögül bukkannak fel. Ezeken a lapokon a konkrét eseményjelző formák (kereszt) és a művész személyes kézjegyének tekinthető elfedő-feltáró gesztus-firka (német nyelvterületen heftige maiereinek hívják ezt a festői metódust) együttese adja a megrendítő, drámai hatást.
