Hann Ferenc: Paulovics. Kántor Lajos és Kocsis István írásaival (A PMMI kiadványai. Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága – Ferenczy Múzeum, Szentendre, 2008)
Kántor Lajos - Paulovics Lászlóról (közelből)
Szatmárnémeti mellett Kolozsvár már régebbtől meghatározó találkozási helyünk. Hogy mi minden jelent meg tőle a Korunkban, mintegy négy évtized során, azt csak a még hiányzó folyóirat-bibliográfia alapján állapíthatnánk meg. De mindig újra elmondom: az 1965 márciusára tervezett modernség-számunknak ő lett volna a grafikusa, az újító tördelői-grafikusi tervek el is készültek, ám a pártfővezér halála s az újabbnak a trónra eme ése (a Gheorghiu-Dej - Ceau§escu váltás) elúsztatta szép terveinket. És még egy kiemelendő vállalkozás: Updike regénye, A kentaur sorozatközlése (Szilágyi Domokos fordításában) lehetőséget teremtett e mitológiai elem beépítésére Paulovics grafikáiba, illetve festészetébe. És akkor lépjünk közelebb mindennapi találkozásainkhoz. A kiterjedésében nehezen követhető Paulovics-életmj azon darabjaira térek ki, amelyek kolozsvári lakásunk falain szemlélhetek. A Ketten - nagyapámnál falun (1 980) még erősen grafikus hatású, de a fehérek-szürkék-barnák ereje nem vonható kétségbe. A felület osztott tere azt a motívumot - lényegeben az időt! - emeli ki, amely gyakran tér vissza Paulovics képein: a nemzedékek, korok egymáshoz való viszonya folyamatosan foglalkoztatja a grafikust, a festőt. Egy baljós csendélet (1978-ból) a képre fölfestett, foszladozó deszkájú ablakkerettel, a modern piktúrában nem ismeretlen sötétszürke gömbbel, üres kékes üveggel, lila drapériával, félbevágott halványsárga citrommal, a sarokba helyezett fekete erezettel, fölöttük a viharfelhőkkel - különösen sikerült kompozíció, nyilván sokkal többet sugall, mint a részek leírása. Az In memóriám Q. S. (1995) már Iserlohnhoz, a dél-vesztfáliai német kisvároshoz, illetve a távol került Szatmárhoz kapcsolódik. A mikolai-szatmárnémeti népi költő, Gellért Sándor halála kiváltotta vízió tarka vonal-folt világán egy „absztrakt" sugárnyaláb tör át, mintegy a Természet és Alkotás apoteózisát hozva létre. A bohóc címet adta a festő annak a barendorfi műteremből a kolozsvári Mikes Kelemen utcába elkerült, kisméretű 1992-es olajképének, amelyet gyűjteményünk egyik legkiválóbb alkotásának vélek; esztétikai kurzusokon ezzel a festménnyel lehetne bizonyítani, hogy az absztrakt festészet nem föltétlenül absztrakt, hogy nincs színek közötti összeférhetetlenség - hogy egy kompozíciónak hányféle olvasata lehetséges. Végül egy szabályosabb (?) Paulovics-akvarell, az új otthonból, Szentendréről, a műemlékkörnyezet fölötti villanegyedből; csupa derű, csupa melegség, könnyedség - nem képez le közvetlenül tulajdonképpen semmit, csak éppen az otthonosság érzetét kelti. Az öt festménybe (és két kerámiatálba) természetesen nem sűríthető össze Paulovics László művészete. Már csak azért sem, mert olyan lényeges sorozatok maradnak említetlenül, mint a D'43 címet viselő tusrajzok, a Don-kanyari tragédiának méltó művészeti emléket állító, kirajzolt és rejtett keresztek. A Matisseos Asszonyoktól (1965) az Erdélyi Krisztusig (1992) s a ma Duna-közeiben születő munkákig annyi mindenről kellene beszélni, ami csak egy nagy könyvbe férne bele. Menjen hát most ez a rövid üdvözlet a szatmári-iserlohni-szentendrei barátnak, addig is, amíg újra együtt nézhetjük a legfrissebb Paulovics-festményeket.
