Hidán Csaba – Szőllősy Gábor: Fegyver- és lószerszámgyűjtemény a tápiószelei Blaskovich Múzeumban (PMMI kiadványai - Kiállítási katalógusok 24. Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága, Szentendre, 2008)

A tápiószelei Blaskovich Múzeum fegyvergyűjteménye (Hidán Csaba)

KÉSEK, TŐRÖK, RÖVID KARDOK A különböző harci kések, tőrök, rövid kardok mind a harcosok, mind a vadászok fontos fegyverei voltak. Bár néha igen nehéz megállapítani egy fegyverről, hogy kés-e vagy tőr. Vannak kicsi és rövid tőrök és igen hosszú harci kések. A keresztvas megléte vagy hiánya mégis megkülönbözteti őket egymástól. E vágófegyverekre az egy- vagy kétélűség sem meghatározó, hiszen igen sok keleti harci kés kétélű, de ismerünk egyélű, erős keresztvassal felszerelt nyugati tőröket is. Ezeket igen változatos módon hordták. Legtöbbször az övre akasztották, vagy övbe szúrták. A fegyverhüvelyeket néha a lábszárra vagy az alkarra szíjazták, főleg olyan alkalmakkor, amikor rejtve akarták viselni. Az is előfordult, hogy a csizmaszárba helyezték a kést. A honfoglaló magyarok kése legtöbbször 15-20 cm hosszú, egyélű, enyhén ívelt pengéjű, egyenes hátú vágóeszköz volt. Markolata egyszerű fa, néha faragott csont. A markolat erősebb felerősítésére sokszor bronzabroncsokat, gyűrűket használtak. A középkor folyamán főleg a XV. századtól mind keletről, mind nyugatról igen változatos alakú és méretű késeket, tőröket hoztak be Magyarországra. Egy-egy alaptípus sokszor hosszú évszázadokig használatban maradt. A Kaukázus térségében még a huszadik században is igen kedvelt és hatékony vágóeszköz volt a kindzsál. Elsősorban kevszurok, grúzok, oszétek, cserkeszek, csecsének használtak kindzsált, de örmény és azerbajdzsáni területeken is ismert volt. A kindzsál pengéje szimmetrikusan a hegye felé keskenyedik és kétélű fegyver. A penge közepén egy vagy több vájat lehetett. A kindzsálok pengéje legtöbbször egyenes, de ismerünk hajlottakat is. Az egyszerűbbek markolatát fából alakították ki, amelyet gömbölyű fejű rézszegecsekkel erősítenek fel a markolatvasra. A markolatgomb lekerekített végű, téglalap alakú volt. Az előkelők kindzsáljának markolata legtöbbször igen díszes, ezüstből készült, akárcsak e míves fegyverek tokja. A kindzsálok általában 45-55 cm hosszúságot értek el. Még napjainkban is a dzsambija elsősorban perzsa és arab területeken kedvelt fegyver. Jellemző rá, hogy pengéje erősen hajlott, kétélű, és mindkét oldalán, közepén merevítőgerinc van. A dzsambiják hegye legtöbbször kissé megvastagodik, így alkalmas a védőfelszerelések átszúrására is. A markolatuk fából, szaruból vagy csontból készült, gyakran réz- vagy ezüstveretek díszítik. A markolatgomb „T" betűszerűen kiszélesedik. Hüvelyük legtöbbször bőrrel bevont fa vagy bőr. Vadászkardot, vadászkést a későközépkorban és az újkorban a lőfegyverek megbízhatatlansága, de még inkább hosszú töltési ideje miatt használtak. A nemesi vadászfelszereléshez éppen úgy hozzátartoztak, mint a díszes vadászkürtök, lőporszaruk. Gyakran igen míves kivitelben készültek és egy-egy kardhoz étkészlet (evőkés, villa, kanál, nyárs) is hozzátartozott. A 40-50 cm hosszú pengével felszerelt vadászkardokat „szarvasgyiloknak" is nevezték. A markolatok, hárítólemezek és a hüvelyek fémrészének díszeként sokszor vadászjeleneteket vagy mitológiai jeleneteket (legtöbbször Diána istennő alakját szarvassal, íjjal együtt) mintáztak meg. ALABÁRDOK, CSÁKLYÁK Az alabárdok, csáklyák, farkaskaszák és más vágó, ütő, döfő szálfegyverek a gyalogság felszereléséhez tartoztak a középkorban. Érdekes, hogy Európában az ókor idején nem használtak ilyen harci eszközöket, de Kínában már megjelent a Csou-korban (Kr. e. XI-VI1I. sz.). Ott az alabárdok igen változatos formáját alkalmazták egészen 191 l-ig. Magyarországon 1241-42-ben, a tatárjárás idején (valójában mongol hadjárat) a mongol sereg valószínűleg küzdött különböző alabárdfélékkel, de ennek nyoma nem maradt. Annál érdekesebb, hogy a Besztercei Szószedet már említi a farkaskaszát, mint fegyvert. Ennek magyar elnevezését jelenti az általánosan használt „nemzetközi" couse, guisarme helyett. Ez a nehéz, széles, íves késpengékre emlékeztető harci eszköz a magyar testőrség, majd a koronaőrség viseletének tartozéka lett egészen napjainkig. Az alabárdot leginkább a XIV. század végén és a XV. században használták.