Hidán Csaba – Szőllősy Gábor: Fegyver- és lószerszámgyűjtemény a tápiószelei Blaskovich Múzeumban (PMMI kiadványai - Kiállítási katalógusok 24. Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága, Szentendre, 2008)

A tápiószelei Blaskovich Múzeum fegyvergyűjteménye (Hidán Csaba)

A SZABLYA A szablya egyélű, enyhén vagy eró'sebben ívelt pengéjű szúró-vágó fegyver. A legfontosabb jellemzője az ívelt penge. A keresztvas, a markolat, a markolatgomb, bár sokféle alakú lehet, de nem meghatározó. Néhány típusnál a penge alig ívelt. Ilyen az osztrák-magyar 1904. M. lovassági szablya. Az iráni vagy indiai szablyák sokszor nagyon ívelt pengéjűek. A szablya valószínűleg a VII-VIII. század fordulóján alakult ki a kelet-európai, kaukázusi és délnyugat-szibériai térségben. Létrejötte köthető a griffes-indás, vagy A szablyajokéle más néven az onogur avarok vándorlásához (A penge homorújelének éles része) is (így némiképpen a Kárpát-medence is szóba jöhet mint kialakulási terület). Bizonyos, hogy a szablyát először a kengyelvasat és oldalszárnyas, kapás nyerget ismerő sztyeppéi népcsoportok használták. Az avarok és a honfoglaló magyarok szablyája enyhén ívelt, inkább keskeny pengéjű fegyver, de a többi sajátossága eltérő. A fokéi a penge homorú felének a hegy felőli éles része. Kialakítása a honfoglaló magyaroknál terjedt cl, mely egészen a XX. századig a magyar és sztyeppéi szablyák egyik jellegzetessége lett. A különböző történelmi korszakokban a fokéi hossza, szélessége változott, de rendeltetése nem. A penge domború, éles felével hosszan lehetett hasítani vagy vágni. A fokéllel visszahúzáskor a penge ráfordításával az ellenfél csuklóját, a fegyvert markoló ujjait lehetett elvágni, amit a pengével A fokéi használata- ellentétesen hajló markolat jelentősen ráfordítás után az ellenfél csuklóját hasítja elősegíthetett. A fokéi növelte a szúrás hatékonyságát is, mivel az egyszerre domború és homorú penge a sebet mindkét irányban nagymértékben kiszélesíthette. A fokéi használata amiatt is hatékony volt, hogy a harc során mindig éles maradt, mert soha nem hárítottak a penge homorú felével, azaz a fokéllel. A szablya pengéjének ruganyosságát, jobb statikai tulajdonságát segítik elő a pengevájatok vagy a merevítőgerincek. A magyar és a keleti szablyákra az egy vagy több vájat a jellemző. A húrgerinc csak a XIX. század közepétől terjed el, főleg az egységesített lovassági szablyáknál. Keleten már a XVII. században készítettek „T" gerinces és pengevájatos fegyvereket. A keresztvas a fegyvert markoló kezet védi. Az évszázadok során alakja, mérete szintén változott. A honfoglaló magyaroké kis gömböcskékben végződik, középen rombuszszerűen megvastagszik, és mindkét oldalon a penge felé hajlik. A XII—XIII. századi szablyák keresztvasa szélesebb, de egyenes, egyszerűbb. A magyar szablyákra a XVI. században először a rövidebb, középen kiszélesedő és kereszttüskés keresztvas jellemző (ilyen az ún. gótikus szablya). A század második felében kialakult a kereszttüskés, viszonylag széles és karcsú gömbökben végződő egyenes, jellegzetesen magyar keresztvas.