Sz. Szilágyi Gábor szerk.: 1956. Művészet emigrációban (PMMI kiadványai – Kiállítási katalógusok 18. Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága, Szentendre, 2006)

Sz. Szilágyi Gábor: Joseph Kadar

1956-ban húsz éves voltam. Akkoriban tanultam meg fényképezni, egy dobozos fényképezőgépem volt. Az október 23-i események aLatt is fényképeket készítettem. A Bem szobornál a tömeget fotóztam, máshol kiégett tankot vagy szétlőtt épületet, egy kórházban koporsóban fekvő halottakat, felakasztott ávós tisztet. De nem tudatosan vagy dokumentációs céLból készítettem ezeket a képeket, csak olyanokat fotóztam, amiket valamilyen módon érdekesnek találtam. Egyébként leginkább a sport kötött le akkoriban, a Honvédban atletizáltam, első osztályú sportoló voltam. Minden nap edzésre jártam. A forradalom eseményeivel ugyan nem sokat törődtem, ennek ellenére 1956. november 10-től minden héten átlagosan kétszer behívtak az Andrássy út 60-ba. Megkérdezték mit csináltam, hogy csináltam, kik a barátaim. December eleje lehetett, amikor egyszer megint be kellett mennem. Miután beléptem az ajtón, azonnal kaptam két pofont az őrnagytól. Vehemens ember vagyok, ezért azonnal rúgni kezdtem. Lefogott két ávós, és a főhadnagy azt mondta, ezért ki fognak nyújtóztatni. A többieket kiküldte. Miközben levetette a zubbonyát, eszembe jutott, hogy a nyáron Debrecenben voltam és találkoztam Kállai Gyulával, aki akkor miniszter volt. KálLai névjegykártyát is adott, hogy hívjam fel, ha bármi problémám van. Mondtam a főhadnagynak, szeretnék Kállai Gyula elvtárssal beszélni. Elém tolta a telefont: - „Hívjam, ha tudom a számot" - mondta. Reggel hét körüljárhatott, a telefont a feleség vette fel, Kállai a fürdőszobában borotválkozott. Odaadta a kagylót a férjének, szerencsére emlékezett rám, ezért elmondtam tömören, mi történik velem. Kállai kérte, hogy adjam át a telefont a tisztnek, aki zubbony nélkül tisztelgett, váltottak néhány szót, aztán bejött az alezredes, ő is tisztelgett, majd kiállították a kilépő cédulámat, és kikísértek a kapuig. Azt mondták, félreértés történt. Kimentem, majd összecsuklottam az idegességtől. A kiállításon szereplő művészekhez képest csak sokkal később, a hatvanas évek végén mész el Magyarországról. Hogy alakult a pályád addig? Volt egy szervezkedés még '56-ban, de nem Lett belőle semmi, ezért itt maradtunk. A hatvanas években kiállító művészként kezdtem volna a pályámat, de nem rúgtam Labdába. 1963-ban volt egy kiállításom Debrecenben, ahol egy rabruhás fegyencet is bemutattam. Erre érdekes reakciók születtek a vendégkönyvben, de megjelent újságban is, hogy „jól sikerült a rabruhás fegyence, látszik a festőn, hogy nem a sors kegyence", illetve voltak elmarasztaLó kritikák, mint hogy „tűrhető a festészete, de lázító a jellege". 1964-ben viszont történt valami, ami művészként megpecsételte a sorsomat. A Fészek Klubban egy előadás után felszólaltam, és az előadó Hruscsovot idéző mondatával, mely szerint a művészek ne fessék se sötétebbre, se szebbre a valóságot, nem értettem egyet. Ettől kezdve nem lehetett kiállításom, és akár kihez fordultam, senki nem segített. Képzőművészként nem érvényesülhettél, de mivel foglalkoztál? Képzőművészként ugyan nem érvényesültem, de továbbra is festéssel foglalkoztam. 1966-ban például egy évig csak temetéseket festettem. Úgy alakult, hogy a hatvanas évek közepén egy nap egyszerre három temetésen is részt kellett vennem. Mindhármukkal jó kapcsolatom volt, két rokon és egy orvos barát, mindhárman öngyilkosok lettek. 1969-ben mész el Párizsba. Igen, Párizsba mentem, bár útlevelet nem kaptam, így Jugoszlávián, majd Olaszországon keresztül szöktem ki az országból. Amikor megérkeztem, nem tudtam egy szót sem franciául, nem volt papírom, nem volt egy frankom sem, és nem ismertem senkit. Elég nehéz helyzetben voltam, de azt mondhatom, szerencsém is volt. Magyarországon még a hatvanas években műgyűjtéssel is foglalkoztál. Később is megmaradt ez az érdeklődésed? Igen, a gyűjteményem ma már hétezer év keresztmetszetét fogja át. A hatvanas években a nyomor késztetett a gyiűtésre. A Néprajzi Múzeumnak is bedolgoztam, ott javasolták, hogy főleg Tiszafüreden gyűjtsek, mert ott találhatóak a legérdekesebb magyar népi kerámiák. Az antik gyűjtés sokkal később kezdődött, de minden mást is gyűjtök, középkori tárgyakat, képeket, grafikákat. ELektrografikából nekem volt a világ legnagyobb gyűjteménye, körülbelül négyezer darabbal. Ezekből a Szombathelyi Képtárba jelentős számú darab került, a gyűjtemény másik része pedig Kiskunhalason található egy általam alapított múzeumban. Az eddigi ismereteim alapján kialakult rólad egy képem, ami szerint opponáló személyiség vagy. Ez nagyon jellemző rám, ma is ilyen vagyok. Harcos típus, és az igazságtalanságot nemigen viselem el. Mivel foglalkozol manapság? ELsősorban a dualizmus művészete foglalkoztat. Figuratív és nonfiguratív dolgokat párosítottam, forrasztottam össze. Az erre való rátalálás egy véletlen eredménye. Nem voltak elég nagyok a képeim, ezért kettőt összeragasztottam, ösztönösen egy figuratív és egy nonfiguratív művet. Később Hann Ferenc hívta fel rá a figyelmemet, hogy ez dualizmus. Elkezdtem foglalkozni az eLmélettel, és közben műveket is készítettem. Van egy írásom Kivezető út a krízisből (a Dualizmus) címmel. Hamarosan pedig új folyóiratot jelentetek meg Dualizmus címmel.