Sz. Szilágyi Gábor szerk.: 1956. Művészet emigrációban (PMMI kiadványai – Kiállítási katalógusok 18. Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága, Szentendre, 2006)

Gáyor Tibor visszaemlékezése

GÁYOR TIBOR VISSZAEMLÉKEZÉSE (Az írás Sz. Szilágyi Gábor Gáyor Tiborral készült beszélgetése alapján született) Ötven év távlatából nem könnyű a történtekre folyamatukban emlékezni. Agyam rostája szelektív, rései hol tágultak, hol eltömődtek. Akkor, 27 éves koromban, öt éves diplomával a SZÖVOSZ tervezőirodában dolgoztam, öt-hat még frissebb diplomás építészkoLlegával szinte baráti kötelékben. A húsz-huszonöt fős iroda nagyobb része, a vezetésseL együtt, az ötvenes évek idősebb, megtört káder-generációjához tartozott, akikkel a munkán túl szót alig érthettünk. A SZÖVOSZ elnökeként viszont az a Nyers Rezső fungált, kvázi-miniszteri rangban, aki már akkor a gazdasági reformok indítómotorjaként volt ismert. A hozzá vezető kommunikációs csatornákat blokkoló pozdorja-generáció közömbösítésére nem átallottunk a kor sajátos eszközeivel nyúlni: építész-bandánk egyetlen párttagját, Gergely Pistát aki a nyolcvanas években az Iparművészeti Főiskola rektora lett - az iroda párttitkárává szégyeníteni, majd KISZ alapszervezetet alapítva, jómagamat KISZ-titkárrá kreálni. Működésünket azzaL jellemezhetem, hogy a Szabad Nép-félórák helyett Irodalmi Újság órákat tartottunk, a március 15-i kötelező munkahelyi megbeszélés pedig az 1848-as „Mit kíván a magyar nemzet" 12 pontjának párttitkári felolvasásából állt - kommentár nélkül. Gáyor Tibor: Recursiones 1, 2004 - vászon, akril, fa Akkoriban a silány építőanyagok, szerkezetek határozták meg az építészetet. De az alaprajzok, homlokzatok kulturáltsága érintette a nyugateurópai színvonalat. Talán sikerült némi igényességet plántálni a pozdorja-elvtársakba is. 1956. október 23-án, keddi napon termelési értekezlet volt kitűzve a munkaidő végére. De minket inkább az érdekelt, mi lesz a délutánra meghirdetett egyetemi diáktüntetéssel: óránként ellentmondó híreket közölt a rádió, majd, hogy a Műegyetemről elinduLt egy menet a Bem szoborhoz, a 16 pontos követelés, a körúti villamosok leálltak, stb. Az értekezleten felálltunk és közöltük, hogy megyünk. A Margit hídnál csatlakoztunk a Budáról a Parlamenthez vonulókhoz. Magyar és lengyel zászlók, kipirult arccal skandálták: „aki magyar, velünk tart!" Az első váratlan pozitívum, hogy a mai képviselői irodaházból (akkor párt- vagy kormányőrség?) fiatal katonák integetnek, sapkát lobogtatva majd kiesnek az ablakból. A Kossuth tér tele emberekkel, unisono: „Nagy Imrét akarjuk!" Hosszú várakozás után megjelenik és elhibázza a megszóLítást - elvtársakat mond -, fütyülés, türelmetlen mozgolódás. Kár, minap az Andrássy úton sétálva, spontán utcai tapsot kapott. Az átmeneti hangzavarból egy érthető mondat alakul: „ledöntjük a Sztálin szobrot!" Már a Hősök tere felé hömpölygünk a széles sugárúton, szinte faltól-faLig, méltóságteljesen, nagy szeretettel egymás iránt, a másik sarkára lépők bocsánatot kérnek, kölcsönösen megölelik egymást. Lebegünk valami nagyszerű, eddig soha nem ismert szolidaritásban. A Bajza utca tájékán artikulálódik: „Ruszkik haza!" - a falak, a házak visszhangozzák. Arrébb, az Epreskert felől valaki dunyhás batyukat teherautóra dobáló bekötött fejű asszonyokat vélt látni - de az talán másnap volt. Az úgynevezett Felvonulási tér felé kanyarodva a jugoszláv követség sötét tömbje lehetetlen, hogy a függönyök mögül ne néznének minket. A szoborhoz közeledve teherautók sorát Látom, amint a nyakára pányvázott drótköteleket feszítik, a közös hórukkot próbálgatva. Az autók, motorok rikácsolása, sűrű bűzfelhője mögött aztán gázpalackra kötött lángvágó vakító fénye az Achilles-ín tájáról. A kolosszus lassan megbillen, aztán ékteLen robajjal a hasára dől. Az eddig hatalmas karéjban drukkoló tömeg a bronztetemhez rohan, és kezdődik a még hetekig tartó trófeagyűjtés. Mindezt már egy térről távolodó teherautó lépcsőjén kapaszkodva látom, útban a Sándor utca felé, ahol mint mondják, lőnek a Rádiónál. A Fasoron a Király utcán haladunk befelé, teherautó-sornyi felháborodásában üvöltő tömeg. A Kiskörútnál megtorpanunk, gyalog tovább, döbbenetes látvány: a városházi bazársor előtt az úttesten egy kisméretű páncélos áll, lőtornyát forgatja és célzás nélkül minden irányba szakadatlanul villogva lövöldöz - körülötte rémült emberek, fedezék mögé rohannak. A felháborodás már forrponton, mikor rájövünk: csak vaktölténnyel működik! - valami karhatalmi megfélemlítést szolgálva. Az emberek ráugrálnak, jobb híján zászlórudakkal csépelik a tetejét, döng mint egy repedt harang. Sokkos állapotban gyalogolok tovább a Rádió felé. A Rákóczi úton gazdátlan villamos ácsorog, a Puskin utcából szórványos lövések hangja, ez már éles. A Szentkirályi utcán közelítek, lőporszag, a kapualjban felháborodástól remegő fiatalok. Baloldalt, a Sándor utca előtti utolsó ház kapualjáig jutok. Tíz-tizenöt egyetemista formájú rekedt ott. Bár szabad az út, amerről én jöttem, elszánt dac tartja itt őket, néhánynak könnyes a szeme, foguk összeszorítva. Időnként belőnek az utcába a Rádió felől. Megtudom, nemrég