Sz. Szilágyi Gábor szerk.: 1956. Művészet emigrációban (PMMI kiadványai – Kiállítási katalógusok 18. Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága, Szentendre, 2006)
Papp Tibor: Beszélgetés Pátkai Ervinnel
PAPP TIBOR » BESZÉLGETÉS PÁTKAI ERVINNEL Magyar Műhely, 1966, 16-17. szám, 113-117. oldal A megfoghatatlan idővel játszik, szoborról-szoborra jelenné teszi a múltat, szoborrá a jelent; s mivel a műveknek nincsen iskolásán beosztható történelme, csak története: a teremtés, a megfejthetetlen metamorfózis - az elérhetőt kergetve, végülis a műben kifejezett emberhez fordul a kíváncsiság. Az ismerkedés első mozzanata az emberből kinövő környezet végigtapogatása lenne, a felsorolásnál kezdődő közelítés... - de nem lakik sehol. Idegen szobában ülünk. Tekintete az ablakon pihen, óvatosan csúszik a szekrény felé, csodálkozva megáll egy-egy ponton: honnan és hogy került oda. Tájékozódik. A sokat változó környezettel ismerkedik. A padlásszobából garázsba, szálLodába, hivatali helyiségbe, s a jelenlegi borszínű falak közé vezető út egyetlen bizonyossága: a szobor. A hullámzó gipsz-madár, az ólom-pehely akt, a műanyagszerkezetek, a sok-gerincű beton-fordulatok. - Az én szobrászatom folyamatosan teremtő állapot. Képzeletemben alakul ki a forma, nyitott szemmel is látom a szobrokat. Rengeteget csinálok, de százból alig ha egyet realizálok. Kezembe véve, hozzányúlva akármilyen tárgy számtalan gondolatot indít el, s azokból mindből szobrot építek. Sose tudom előre, melyiket fogom kivitelezni, spontán jön, a sok-sok szobor-képzeletből... egyáltalán nem tudatosan... kiválasztódik... csak azután következik a tudatos ellenőrzés, de akkor már nem a teremtő erő, hanem az agy dolgozik. Rendezem a formákat térben és időben. Ezt szeretem legkevésbé. Kivitelezéskor elsősorban a vizuális szobor, a belül megalkotott lebeg előttem - s minden lépést úgy ellenőrzők, hogy az eredmény ne mutasson eltérést. A legnehezebb, ami még sose sikerült: ugyanazt visszaadni, amit elképzeltem. Külön problémám, hogy a szobor anyagát általában nem döntöm el addig, amíg csak látomásszerű forma él bennem - az anyaggal csak később foglalkozom; s néha olyan komplikált szobrot képzelek el, hogy először a kivitelezés módját kell kitalálnom, s azután megkeresnem a megfelelő anyagot, ami kitölti a bonyolult szerkezetet. A szobrászat klasszikus anyagaival nem tudtam volna megformálni mostani szobraimat. A háromszög innenső csúcsa: összefutó szárak: találkozás a válaszokkal: szoboréval, emberével - egyszerre rákérdezve műre és művészre, indítékra és eredményre. Négy szénpor-tapintású szobor az asztalon, fekete hasábokon, a szék előtt; s a mozgás, a formák gyűrődése világos árnyékot vet az emberre. És fénykép... régebbi hatalmas fehér szobráról: a pályakezdő műről - a párizsi Modern Múzeum huszadik századi gyűjteményében. Szomszédos szobrok harmóniájába olvadó gyermek-arcú rokon, elődei közt... Hiszen nem a természetből fagyaszt műalkotássá néhány mozzanatot a művész, ihletét nem az azonosulásból meríti, inkább a művekkel való gyakori találkozásból. Régi és modern alkotások hosszú vonulatában, a legközelebbi múltban áll már egy-egy Pátkai szobor is. Művek közötti rokoni szálakat kibogozandó, a tekintet és tapintás kevésnek bizonyul, a térképről hiányzó égtájakat szavak helyettesítik. - Nem vagyok modern művész. A jelenlegi korforduló, a köznyelvben modern művészetnek nevezett fejezet, a reneszánsz kultúrának befejező szakasza. A reneszánsz és az azóta bekövetkezett összes izmus, Leonardo da Vincitől az absztraktokig: kutató, tárgyi művészet - az ember fizikai megismerésének állomásai. Szellemileg felfedező, de nem lelki indítékú művészet. Ezért mondom, hogy nem szívesen vállalom a modem művész jelzőt. A reneszánsznak az absztrakt a legfontosabb befejező része; a formák önálló szépségével és érzékenységével foglalkozik. (Az informel nem feltétlenül absztrakt.) Én inkább a középkori kultúrából merítek, szerintem a művészet igazi indítéka a szorongás... Ezért vagyok reneszánsz-ellenes. A régi barlangrajzok is a szorongás jegyében születtek, nem a birtoklás, az állatok feletti győzni tudás vezette az őskori művész kezét. Én a lelki mechanizmusban, a félelemben, a szorongásban találtam meg a művészet igazi indítékát A lelki és testi ember egysége, egyensúlya azt is jelenti, hogy a kettő között állandó a feszültség. A reneszánszig a lelki ember került az előtérbe, a reneszánsz a nagy forduló, mert azután a testire, a fizikaira vetül a fény. Egészen a reneszánszig a hit, az állam és a művészet volt a közösségek magja, (Rajzol: három részre oszt egy kört: egyik harmad jelképezi az államot, másik a hitet, harmadik a művészetet - a mag körüli porfelhő: az emberek.) az emberek csak a magon keresztül tudtak egymással érintkezni, nem teremthettek egymással közvetlen kapcsolatot; a hármas egység áthatotta egész életük, szándékaiktól függetlenül tartoztak hozzá. A régi korban a közösség a művészeten keresztül érte el, hatott az emberekre - ma ezt a kapcsolatot a sajtó, televízió helyettesíti. A reneszánszban a lelki ember háttérbe szorult, a fizikait analizáló kor volt - önálló magok alakultak, a szálak szanaszét futottak, a hármas egység elvesztette központi szerepét, egyre nehezebbé vált átfogni az „egészet". A művészet sem törekedett már totalitásra, el is vesztette a központi magban elfoglalt helyét Megszűnt az összefogó erő - apró sejtek alakultak: csoportok, izmusok, iskolák, a tudományban szakosodás, a vallásban: szekták - nem volt többé katalizátor, ami közölhetővé, érthetővé tette a közösség egyedi megnyilvánulását. így vált a tömegek számára érthetetlenné a művészet is. Azt hiszem az ember belefáradt a reneszánszba, a testi és lelki közötti egyensúlyt kell helyreállítani. Túl sokáig volt a testi emberen a hangsúly, a kiegyenlítődést csak a másik oldal előtérbe helyezése hozhatja meg. Talán egy újfajta lelki ember van kialakulóban, új centrum, amin keresztül érthetővé válik megint az egész közösség számára minden egyedi megnyilvánulás, a művész munkája is. Művészetemnek ez az alapja. Mélyen ülő szem, föld-színű cement-rétegek, széles pofacsont, műanyag bordázatú torzók, borostás arc, szárny-hullámok, nehéz kezek. Harminchoz közeledik, alig néhány éves a szobrász-múlt mögötte; múlt, mert szobrai változtak, zsugorodtak, nőttek, terebélyesedtek és ő is változott - szobraiban önmagából ismer többet, és távoli rokon fényeket is talált:
