Jankovics Norbert - Verba Andrea szerk.: Ámos Anna Múzeum Szentendre (PMMI kiadványai - Kiállítási katalógusok 22. Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága, Szentendre, 2009)

Jankovics Norbert: Önarckép, énkép, emberkép. Anna Margit (1913-1991 ) művészete

D/57. Anna Margit, 1955 vagy 1956 Anna Margit művészetében a primitív-naiv formanyelv változataként már 1945-1948 közöttjelen voltak a népművészetből kölcsönzött motívumok, a 60-as évektől ezek szerepe tovább nőtt. A művész a népies címke ellen sohasem tiltakozott élesen, mert származása folytán a népi kultúra jelentette valódi gyökereit, amelyekhez ragaszkodott. A fokozódó dekorativitás és a korábbinál nagyobb méretű képek a korszak főbb jellemzői. A 70-es évektől egyre több, köznapi, de asszociatív értékű tárgy épült be a festményekbe (csipkék, ruhadarabok, művirágok, fotók, újságkivágások) szándékosan idézve a giccs hatását. A színskála harsány, általában a vörös árnyalatai és a királykék ellentétére épül, olykor harmonikusabb, barnás tónusú. Stílusa és festésmódja csak kevésbé alakult át. A festékrétegek vastagabbak, gyakran a vásznon domborodó, megmintázott, durván kezelt felületeket képeznek. A korszak elején, az 50-es évekbeli csoport folytatásaként, még előfordultak monokróm, vászon alapú grafikák, ezeken kívül gyakorlatilag csak olajfestményeket és kollázsokat készített. A művek többsége ön-, ember- és bábuábrázolás. A Bábu (1969), Bábu angyalkákkal (1973), vagy a Halász (1979, kat. sz. IX/84.) bábufigurái a háború utáni változatokhoz képest kevésbé elvontak. A továbbra is magányosan megjelenített főszereplő a rongybaba, a marionett- vagy egyre gyakrabban a mézeskalács és a Miska-kancsó figura. A művész antropomorf népies tárgyakból, szentképekből álló gazdag gyűjteménye nem csak a művek for-