Klemmné Németh Zsuzsa szerk.: Triznya Mátyás (1922–1991) (PMMI kiadványai – Kiállítási katalógusok 13. Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága, 2005)

ban utoljára. De nap, mint nap úgy tekintjük őt, mintha ma is élne, köztünk lenne... Itthon és utazásaink közben is szüntelenül emlegetjük: ott fönn van ő, fölöttünk, a magasban valahol, és lógatja a lábát a fellegekből..."

2 Később, ahogy Matyi trükkoperatőrként állandó munkát kapott a SPES olasz filmlaboratóriumában, a festés megmaradhatott számára tiszta örömforrásnak. Az utazásokra, a Róma környéki kalandozásokra mindig magával vitte a festőfelszerelést, az akvarellpapírt, így születtek üde tájképei a hegyektől, tavakról, virágos mezőkről, de legnagyobb vállalkozása Róma meghódítása lett a festés segítségével. Ahogy mélyültek történelmi, filozófiai ismeretei, úgy váltak egyre beszédesebbekké a romok, töredékek, a városfalak, templomok, kupolák, szobrok, diadalkapuk, kutak. Róma, mint egy örökké új arcát mutató szép nő, lassan feltárta titkait és Bernini kis elefántja i982 kimeríthetetlen inspirációt nyújtott az áhítattal felé forduló, érzékeny szemű festőnek. A látványok lelkét kereste, a „Nument" a dolgokban - ahogy Cs. Szabó László írta: „Római képein a háztetők alól még nem emigráltak a tűzhelyt őrző istenek. Még istenek laknak a Palatinus érzékeny fatörzseiben."' Számára Róma sohasem közhellyé koptatott, turistacsalogató képkivágásokban jelent meg. Egyre közelebb került az örök város igazi lényegéhez, a múlandóság és időtlenség paradoxona izgatta. Hogyan lehet Róma egyszerre vanitas jelkép, és a saját romjaiból megújulni képes, diadalmas város, újkori metropolis, ahol élni lehet, sőt jól élni, mert emberi léptékét éppúgy megőrizte az évezredek során, mint Athén. Nyitott könyvként fekszik a szó szoros értelmében az érdeklődő olvasó előtt. Utcáit járva éppúgy érdemes fölfelé tekinteni a nyújtózkodó oszlopok, diadalívek és méltóságteljes kupolák irányába, mint lefelé a mindenhonnan előbukkanó kövekre, melyek, mint élőlények bújnak ki a földből, és rejtélyesen szövik tovább a múlt mítoszát. A szövedékek kibogozására kevesen vállalkoznak az utódok közül, de Triznya Mátyás ezt tette, „... az örök Városban érett olyan művésszé, aki egyedülállóan filozofikus, meditativ műfajjá fejlesztette az akvarellt."

4

. A festés nála az elmélkedés eszköze volt, bár írt történeti tárgyú tanulmányokat is, de akvarelljei talán beszédesebben árulják el vélekedését civilizációnk tündökléséről, pusztulásáról és újjászületéséről. Triznya Mátyás meglátta és számunkra is nyilvánvalóvá tette, hogy egy hajdani, nagy birodalom máig megmaradt tárgyi emlékei hogyan válnak újra a természettel egylényegűvé, ahogyan az egykori templomok magányos, málladozó oszlopait rokonként fogadják be maguk közé a sudártörzsű ciprusok. Képeinek főszereplői a veduták és a fák, a romok és kutak, a házfalakon önálló életet élő árnyékok, Róma „kék ege", mely alatt Szőnyi István eleinte nem tudott festeni és a levegő, mely a színeket hordozza, az átsuhanó felhők és a tárgyakból kisugárzó egyenletes fény, csak éppen embereket nem látni sehol a falak között. 2 Itália kék ege alatt, Tóbiás Áron beszélgetése Triznya Mátyással (részletek), Római Akvarellek Triznya Mátyás (1922-1991), Kortárs Kiadó Bp. 2002. 7.o. ' Cs. Szabó László, Római Akvarellek Triznya Mátyás (1922-1991), Kortárs Kiadó Bp. 2002. 17.o. 4 Szörényi László: Előszó, Római Akvarellek Triznya Mátyás (1922-1991), Kortárs Kiadó Bp. 2002. 5.0.