Ikvainé Sándor Ildikó - Sz. Tóth Judit: Évszámos tárgyak Pest megye népművészetében (PMMI kiadványai – Kiállítási katalógusok 6. Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága, Szentendre, 2003)

Bútorok

évektől kezdve - s ez a folyamat eltartott egészen a 20. század elejéig - kezdett felhagyni a festett, színes virágozású bútorokkal. Ennek oka a különféle alakú és rendeltetésű egyszínű műbútorok megjelenése, majd térhódítása volt. A falusi környezetben ez a váltás lassabban, csak az első világháború után ment végbe. A magyar parasztság igyekezett mindenben önellátásra törekedni. Egyszerűbb bútorok, pl. gyalogszékek, lócák, kis szekrények, különböző használati eszközök, ruhaneműk stb. esetében ezt meg is tették, de a díszes, kivirágozott bútorokat, ágyakat, padokat, ládákat stb. mindig asztalosmesterek készítették. Ezeket meg kellett vásárolni. A falusi emberek többsége korábban csak a legritkább esetben vásárolhatott egyszerre egy teljes festett szobabútort. Darabonként, az évek folyamán szerezte azokat be. A 19. század közepétől a parasztság anyagi helyzetének javulásával megváltozott a bútorral szembeni igénye is. Egyre többen igyekeztek a tisztaszobába virágos, tornyos ágyat, tulipános kelengyés ládát és tehetségükhöz mérten más festett bútort is beszerezni. Elmondhatjuk, hogy a festett bútor tulajdonképpen a szegénység, a parasztság luxusa volt. Amit a gazdagok keményfából faragtattak, vagy külföldről hozott drága anyagokból intarziásra készíttettek, annak megfelelője lett a fenyőfából olcsóbban, egyszerűbb technikával előállított, festéssel díszített bútor. Természetesen ez a bútor a 16-18. század között először a nemesség, nagyvárosi polgárság, majd a mezővárosi polgárok között terjedt. Falvakban a 19. század elejétől, de leginkább a 19. század közepétől az első világháborúig találkozunk vele. A két világháború között már csak nagyon kevesen csináltatták. Inkább a komplett gyári garnitúrákat vásárolták meg. Ezt a tendenciát mutatják a múzeumainkban őrzött évszámos tárgyak is. Az asztalos céhek a nagyobb mezővárosokban, mint pl. Cegléd, Nagykőrös, Kecskemét stb. önállóan tevékenykedtek. A kisebbek egy-egy nagyobb céhhez csatlakoztak. Pl. a ráckevei asztalosok 1700-ban a székesfehérvári asztalos céhhez tartoztak. A különböző céhek bútorainak formája, díszítése eltért egymástól. Forma- és mintakincsük bizonyára egy-egy tehetségesebb mester tudásától, ötleteitől is függött, alakult. Stílusukat ezért meg lehet különböztetni egymástól. Egy-egy központ termékei, ha árujuk kelendő volt, távoli vidékekre is eljutottak. Pl. a komáromi asztalos céh az ország legjelentősebb céheinek egyike volt. Elsősorban festett díszű és vésett ornamentikájú ládáik voltak kelendőek. A Duna mentén, hajóval, szekerekkel szállítva, mindenütt árusítottak. Pest megye területén még ma is fellelhetőek ládáik. A céhszervezet gyengülésével egyes mesterek, vagy csoportok kiváltak az anyacéhből, s új lehetőségeket kerestek. így alakult ki a faddi és a hartai bútorfestő stílus, amit a komáromi asztalosok közül a 19. század közepén kiváló mesterek honosítottak meg. A komáromi bútorkészítő központ természetesen hatással volt a környező vidékek asztalosaira. Stílusuk hatott a ládák formájára, a festett motívumok szerkezetére, elhelyezésére. Szép példa erre a pilisszántói Bogár család működése és termékei, melyek elemzése alapján feltételezhető, hogy a szlovák kisközségbe benősült és megtelepedett Bogár József fiatal korában komáromiaktól tanulta a mesterséget. A már önállóan dolgozó asztalosok elkészült áruikat elsősorban otthon adták el. Számon tartották azonban a környező területek vásárait, ahová szekereken szállították el a bútort. Előfordult, hogy a vásárra igyekezve már a közbeeső községekben is tudtak árusítani. A bútorok árusítója nem volt azonos a készítőjével. A festett bútorokat többnyire darabonként vásárolták meg. Ha össze is gyűlt egy teljes szobára való, egy-két generáció után értékük miatt öröklődtek, egy-egy nagyobb családban szétszóródtak. A későbbiekben pedig, mint divatjamúltat átfestették, vagy sok esetben feltüzelték. Jó példa erre, hogy Pilisszántón, ahol pedig ugyanaz a festőasztalos család három generációja működött, egy szobára való berendezést 8-10 családtól tudott csak beszerezni a múzeum közel 40 év alatt. (Az asztalos család leszármazottjának tulajdonában, aki maga is festette még azokat, nem őrződött meg egy darab sem.) A bútorféleségek legtöbbjét nem látták el évszámmal. Az évszámos bútorokat tudatosan