Pirk Ambrus – Verba Andrea szerk.: Pirk János (Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága, Szentendre, 1999)

Pirk János (1903-1989) Pályáját tekintve Pirk Jánost majd négy évtized fűzi Szentendréhez, ugyanakkor „földszagú piktúrája" mégis tágabb ívű horizontot sejtet. Nagybányai ihletettségű festészetét az expresszív formanyelv mellett az egyszerű témákban rejlő monumentalitás, a természettel együtt élő, örökkön tevékenykedő ember hiteles megjelenítése jellemzi. A „galántai mezítlábasok" ivadékának sorsa hosszú éveken át kényszerű vándorlás volt. Ez a virágok szelídségével, ugyanakkor a növényi lét szívósságával az adott földhöz legbensőbb lényével ragaszkodó ember csak negyvenes éveinek derekán lelt otthonra, a háborút követő szűkös esztendőkben végtére is Szentendrén, a pismányi lejtön találva menedéket. Itt azonban nemcsak otthont kellett teremtenie, hanem számot vetve pótolhatatlan veszteségeivel, szinte a semmiből, csupán emlékeire hagyatkozva kellett ismét felidéznie életművének Erdélyben, majd Gödöllőn odaveszett darabjait. Mint korán árvaságra jutott gyermeknek, Pirk János ifjúkorának is meghatározó élménye az elmúlás, a tűnő időbe vetett törékeny létezés kiszolgáltatottsága. Érzékeny alkatában ez a korai és ennél fogva talán soha nem szűnő fájdalommal kísért tapasztalat mély nyomokat hagyott. Mint parasztember, megtanulta méltósággal, szinte derűs egykedvűséggel viselni sorsát, ugyanakkor parázslón, szinte szakrális áhítattal, mindvégig gyermeki tisztasággal tisztelte és szerette az életet és annak legapróbb megnyilvánulásait. Ez az ösztönös, minden tevékenységét átható élni akarás festményein ragyogó színkáprázatokban jut kifejezésre. Minél idősebb a művész, alkotásaiban annál eksztatikusabb, egyértelműbb bizonyossággal tett hitet a tünékeny pillanatban felfedezett eleven életről. Fáradhatatlanul dolgozott, a természet tékozló bőkezűséggel ontotta magából képeit. Művei mintha a szüntelen növekedés folyamatát tükröznék, motívumai a monumentalitás igényével születtek, gyakran szinte túlnőnek az adott képfelületen Pirk a lehető legnagyobb természetességgel adott teret e belső késztetésnek, mint a fészkét építő madár, mindig újabb részletekkel egészítette ki kompozíciót. Nem szívesen hagyta abba a munkát, s talán épp ezért művei a meggyőző kifejezőerőn túl egyszerre hordozzák magukon az utolsó benyomásokat rögzítő spontán gesztusok frissességét, és valamiféle befejezhetetlenséget. Bármennyire tobzódó színekről van szó, a káprázat egyúttal mindig valamiféle borongó hangulattal párosul. Mintha a kész mű egyúttal magában hordozná a kényszerű felismerést, a rögzített kép minden igyekezet ellenére emlékkép csupán. Az idő kérlelhetetlen egykedvűséggel tovahalad, az élet csak tünékeny impresszió. Úgy tűnik, Pirk János műveiben felvállalta ezt a kettősséget, festett mint ahogy napszámba is jár a legnagyobb nyomorúság idején is. Festett, hogy az életművében megjelenő töredékesség valamiféleképpen mégis „egészséget", teljességet nyerjen, az elmúlás okozta fájdalom, a „már nincs" kínzó hiánya ellenében mégis alkosson, újjáteremtsen. Művészetében az ismétlés gesztusa ilyen szinte mitikus újjáteremtő aktus. Látszólagos szegénységében rejlik gazdagsága. Pirk Jánosnak úgy tűnik, volt ereje és bátorsága ahhoz, hogy értő tekintetét újra és újra az origóra szegezze. Műveiben önkéntelenül megismételi, gesztusaiban felidézi azokat a mozdulatokat, melyek gyermekkorának nincstelenségében nagyapját figyelve ivódtak belé. Témavilága valóban könnyen körülírható, s ezen belül is néhány alapvető motívumra szorítkozik. Mégis oly változatossággal és magától értetődő természetességgel érlelte képeit, mint kalászt a búzaföld. Az életműnek ez az örökös visszatérés adja az évszakok váltakozásával egyenértékű kiegyensúlyozott, belső ritmusát. A Magvető, a Krumpliszedő, a földeken dolgozó ember és a Húzó ló alakja mellett elsősorban a naplószerű hitelességgel ábrázolt önarcképek sora vonja magára a figyelmet. Ezeken az önportrékon a fürkésző tekintet nyomán kendőzetlen őszinteséggel, olykor szinte nyers kegyetlenséggel tárul fel a törődött, ámde jól ismert arc, mely hosszú időn át őrzi fiús vonásait. A kései művek sorában újra megjelenő, különös szépségű pipacsos önarcképek ars poeticaként is értelmezhetők. Ugyanakkor Pirk életművében a látszólag oly egyszerű téma, mint a virágcsendélet vagy a tájkép szintén nem pusztán bravúros látványfestészet. A Búzakeresztek vagy a számtalan változatban megjelenő Elárvult tengeri a hallatlan festői kvalitásokon túl - néhol csaknem víziószerűen -, jelképes értelmet nyer. Derengő alkonyi fényben hűvös, kék párába burkolódzó hegyoldal, a Kőhegy kedves sziluettje, a hegy lábánál pedig szél futamozta, aranyló búzamezők... Az önfeledt alkotás közben megszűnik az idő, a könnyed, gyorskezű ecsetjárás szabadon emlékezik. Pirk életmüvét mindvégig karakteres, hol szikárabb, hol légiesebb vonalvezetésű tollrajzok sora kíséri. Mozdulattanulmányai mint megannyi fázisrajz, érzékeny vonalhálóval írják körül a mozdulatból kibontakozó figurát. Önarcképei a megkapó karakterábrázolás mellett a lélekállapot rezdüléseit is nyomon követve teszik teljesebbé az oeuvre-ről alkotott képünket. Pirk János művészete bár korántsem ismeretlen a szakma és a nagyközönség előtt, mégis a néhány megmaradt fiatalkori alkotáson és az érett festői korszakának közismert darabjain túl az életmű jelentős része mindmáig publikálatlan. Múzeumunk célja, hogy együttműködve az örökösökkel összegyűjtsük, feltárjuk és bemutassuk az életmű még fellelhető darabjait, lehetőséget nyújtva arra, hogy teljesebb képet kapjunk e kiváló festő pályájáról. Kiállításunk az első lépéseket jelenti e feltáró munkában. Verba Andrea