Pirk Ambrus – Verba Andrea szerk.: Pirk János (Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága, Szentendre, 1999)

Gondolatok Pirk János festőművészre emlékezve! Agyondolgozott idegszál minden tollvonása. Dráma. Küzdelem. A küzdelem transzcendenciája. Tóth Menyhért szellemtársa. Életműve a küzdelem apoteózisa. A pannon derű Bernáth, Szónyi csodájában testesül meg. Ezt azért írom le, mert Pirk a másik pólushoz tartozik, dráma hordozója minden ecsetvonása. (Mint Matisse-nak mondjuk Reuault az ellenpárja.) Első rajzait mesterei végig vitték a nagybányai kolónián, hogy mindenki lássa a kivételes tehetségű festő remekléseit, mesélte később Barcsay Jenő, a nála csak néhány évvel idősebb, akkor még szintén kezdő festőművész. De az élet nem szabott könnyű sorsot számára, sem neki, sem műveinek. A háborúban, müveinek jelentós része elveszett, megsemmisült, vagy jobbik esetben azóta is lappang valahol. 46 éves, amikor Szentendrére költözik. Élete teljében, a„szocreál" időszaka nem hoz sikert a számára. A hurrá-optimista derűt sugárzó, propaganda ízű álművészetben nincs helye. De az „avantgárdnak" sem kellett, ők korszerűtlennek ítélték. A realizmus hívei meg az alföldi iskola elkésett tagjának „titulálták". De hát szerencsére van egy egyetemesebb értékrend is, ahol a rájuk ragasztott „korszerűtlen" címke ellenére is, a legnagyobbak közé tartoznak például: Bernáth, Szőnyi, Kondor, Grúber, Tóth Menyhért, és Pirk János is. Szentendrén a város utcáit szinte sohasem festette. Kivétel volt a Szamárhegyről látható egyik templomtorony, a Duna látképével. Ezt számtalan változatban örökítette meg. Inkább a város-környéki „zöldövezetben" festett, mint a Pismány-hegy, a Duna-parti nagy fák, és az időskori kedvenc helye a Pomáz és Szentendre között elterülő lapos terület volt, ahol még láthatott hullámzó búzatáblát, pipacsokkal szegélyezve, vagy napraforgó táblát, legelőt. A pipacsról, erről a tüzes színű, de lepke-érzékenységű virágról, számtalan csendéletet festett. Ezek a csokrok szinte szimbolikussá nőttek, a tüzes piros az élet lüktetését, a lekonyuló piros szárak a gyors elmúlást szimbolizálják. Pirk János e virágban úgy találta meg a magáét, mint Van Gogh a napraforgóban. Fontos témakör festészetében az önarckép, és a szintén számtalan változatban megfestett magvető. A magvetőben, úgy gondolom, „főműre" készült, ezt jelzi a számtalan változat. Egy műről még szeretnék említést tenni, az általam ismert egyetlen női alakról. Korai mű, majdnem életnagyságú. A magyar aktfestészet legszebb darabjainak egyike. Talán vannak szebben festettek is, de egy dologban különbözik a többitől. Az aktok legnagyobb része szép nő, a képen majdnem mindig erotikus mozdulatban ábrázoltak, „csak nők". Ezen a képen, az erotikára a nő kezében lévő virág utal, nem a póz. A figura sem szép nőt mutat, hanem egy egészséges, átlag parasztlányt, aki a képen istennővé változik, egy paraszt-vénusszá, Pirk János keze nyomán. Szimbólummá vált, minden téma, amihez hozzáfogott legyen az húzó ló, nyitott ablak, pipacs, vagy magvető, vagy töviskoszorús önarckép. Deim Pál 1999. május 30. Pirk Jánosról Pirk János művészetét több ízben is rokonították Tornyai Jánosnéval. Ebben az összehasonlításban annyi bizonyosan igaz, hogy a falu szólal meg munkásságukban, a maga hamisítatlan valójában. És éppen ezt a hamisítatlan valóságot nehéz a városi embernek meglátni, és úgy, hogy ne az egzotikum szemüvegén át nézze. A falu élete egyrészt konzerválta magyarságunk sajátos vonásait, éppen elmaradottsága folytán, másrészt, napjainkban jutott önmaga felszámolásához, éppen a fejlődés törvénye következtében. Az ilyen korszakváltások, amikor valami elsüllyed, és ugyanakkor valami kezdődik, mindig megszülik a maguk művészeit, akik fanatikus hivatástudattal összefoglalják és megörökítik az elmerülő korszakot, társadalmi osztályt stb. Egyúttal kiszűrik lényegét, ezáltal eszményítik, és épp ezzel biztosítják többé már el nem hervadó létét, a későbbi korok számára. így mentette át a múlt század nagy írója Balzac, a nagypolgárság életét a halhatatlanságnak, Brueghel a középkor szellemét a reneszánszba, a gödöllői Nagy Sándor, a szecessziót a XX. század első harmadába. Az ilyen művészek mindig egy kissé mintha elkésve tennék a dolgukat, de ennek titka, hogy minden korjelenség csak túlérett állapotában értékelhető igazán, mert akkorra már tisztázódnak túlzásai és korlátai is. A szintézist alkotó megörökítéshez, persze minden művész hozzáadja egyéni és nemzeti adottságait is, azaz önmagán szűri át a kimondásra ítélt igazságokat. A magyar paraszti élet eposzának megteremtője Pirk János. Azon a tájon nyerte ihletét, ahol részben a társadalmi elmaradottság, részben a magyarság kisebbségi helyzete, élesebbé tette a kontúrokat. (Magam is elcsodálkozva tapasztaltam a Szatmár-környéki parasztság sajátos atmoszféráját.) Kevertvérű, a főváros kozmopolita szelleméből inkarnálódott kultúránkban elképzelhetetlen egy olyan sziget, mint az, illetve az volt azokban az években, amikor Pirk János ott élt, és ihletét nyerte. Azóta akárhová megy, sohasem képes már úgy megtermékenyülni, mit akkor, ott. És onnan távol is, témái változatlanok. Egyre jobban kiérleli önmagában, desztillálja , számtalan változatban és érési fokozatban újra szüli, olyan talapzatra emeli a paraszti sorsot, ami már az örök helye az emberi fejlődés történetében. Ez az ő missziója, ezért született. Egy elmerülő életformát, az ő feladata volt méltó megvilágításban megörökítenie. Távol minden „gatyás-subás" póztól, nyers, drámai hatalmasságában. Szünet nélkül, haláláig festi a parasztot, mint olyan mitikus hőst, aki évszázadokon át vállán hordta a mindenki terhét. Némán és jutalmazatlanul viselte sorsát, a fitymáló gőgöt, és a visszaélést a javakkal, amit vére és teste keresztrefeszítésével adott mindenkinek. Mert akármilyen is volt az időjárás, és akármilyen is volt az ő állapota, minden tavasszal és ősszel elvetette a mindenki kenyerét, és amikor a leggyilkosabb volt a nap heve, hónapokon át aratott. Ha nem bírta, kihullott névtelenül a sorból, más út nem létezett számára. Ez, a néprajz által föl nem mérhető emberi sors, amely mások ősi terhét vállain hordja, csak művészek hasonlóan szigorú etikai magatartása és átélőképessége révén közölhető. Pirk Jánosné Remsey Ágnes 0970)