Pirk Ambrus – Verba Andrea szerk.: Pirk János (Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága, Szentendre, 1999)

Önéletrajz amely nehezen készült, és hosszú, mert messze kezdődött A galántai mezítlábasokhoz tartozom, akiknek Kodály egyik müvét ajánlotta. Apám szíjgyártó, nyerges, kárpitos, kocsifényező' és címfestő volt, a galántai Eszterházi-uradalom kommenciós cselédje. Anyám egyszerű parasztlány. Dédnagyapám még jobbágy. Talán tőlük örököltem a föld és a szegény parasztság iránti szeretetemet. Apám korai halála után anyám mosónő lett, de a sok éjszakai vasalás - az egész napi mosás után - felőrölte szervezetét. Tizenegy gyermeket szült és 34 éves korában már nem élt. így kerültem az ország másik végére, Szatmárnémetibe nagyapámhoz, aki ott csőszködött egy lankán. Öt kilométernyire laktunk a várostól, onnan jártam be naponta gyalogosan az iskolába. Nagyapa drága, aranyos ember volt. Kék szeme mindig mosolygott. Ő volt az első modellem, mikor borotválkozott, tengerit ha morzsolt, vagy amikor a tűzhely előtt ülve a parazsat nézte és pipázott. Mindig együtt dolgoztunk a mezőn. Nyáron fehér gatyában járt. Tűzszerszáma kova, acél és tapló volt, ezzel gyújtott pipára. Nagyon is szegények voltunk, néha még petróleumra sem telt. Olajmécses világított, de pislákoló fénye mégis oly csodálatos volt nekem. A ház padlója földes, két kicsi ablaka a mezőkre nézett, s mutatta az alföldi ég csodálatos hajnalait. Ősszel volt a legszebb, amikor a hasadt ég alján csak egy pillantásra nézte meg a szántóföldeket a ború végtelenjébe tűnő tűzkorong. A konyhában pedig egy rettenetesen szurkos szabad kémény sötétlett, mint a pokol tornáca. Iskola után befogódtam a paraszti munkába. Jártunk kaszálni, gyűjteni, meg ami jött, még napszámba is. De akkor már rajzoltam is. Rengeteg téma adódott: a fonó, a tollfosztás, tengerihántás, a szántó lovak. Ezer alkalom kínálkozott, hisz köztük voltam, s az ő életüket éltem. Soha vissza nem térő lehetőség volt ez számomra. Első rajzom egy búzát vető ember volt, akkor Millet-ről még nem is hallottam. Ez a téma még ma sem hagy nyugtot, mintha űznének, próbálom újra meg újra fogalmazni. De már nem is vető ember az, inkább az ember megújuló reménysége, színben pedig káprázat. Téli estéken átjöttek hozzánk a szomszédok. Kártyáztak petróleumlámpánál, vagy nagymama felolvasott rózsaszínű ponyvákat: Rózsa Sándort, Genovévát, Ubrik Borbálát, vagy a féltve őrzött Hét bölcs mestert. Ismét jó alkalom kínálkozott a rajzolásra. Amikor aztán ezeket a rajzokat meglátták Nagybányán, nagyon elcsodálkoztak. Ilyent ott senki nem csinált akkor. Thorma mindjárt pártfogásba vett. Ezeket és más rajzaimat kiállították Kolozsváron, Aradon, Temesváron és Nagyváradon, mindenütt nagy sikerrel. A „Kártyázók"-at 18 éves koromban rajzoltam. De a boldog korszakomnak hamar vége szakadt. El kellett hagynom ezt a csodálatos világot, hogy aztán őrizzem emlékét, és visszavágyjam egész életemen át. Akkortájt Réti nyaranta (1923 körül) lejött Nagybányára. Festett is meg korrigált is a festőiskolában. Akkor festette „Jézust ostorozzák" című képét. Az öreg mosule, egy szakállas cigány volt a modellje, aki nagyon hasonlított Michelangelóra. Ő cipelte a vásznat a Zazar partjára. Az egész bukaresti akadémia lejött akkor Bányára. Thorma, Réti alig győzték a korrigálást. A bukarestiekkel jött Isac Emil kultuszállamtitkár. Nagyon szerette volna megvenni a Kártyázókat, de azt már előbb elajándékoztam. Még ezen a nyáron az ott készült rajzaim alapján Réti felvett osztályára a főiskolára, amelyet el is végeztem 1933-ban. Hét évig jártam (öt év főiskola, két évi továbbképző). Azért olyan sokáig, mert akkor nagyon nagy szegénység volt, a nyomorúságtól mentett meg a menza, a modell és műterem. Rendes lakásom nem volt, rokonoknál húzódtam meg. Munkáimat itt-ott helyeztem el, amelyek aztán mind elkallódtak. 1931-ben Budapest székesfőváros festészeti ösztöndíjával Párizsba mehettem. 1934-ben a főiskola utazási ösztöndíjával Olaszországba. 1936/37-es tanévre magyar állami ösztöndíjjal a Római Collegium Hungaricumba kerültem. Később törzstagja lettem a Nagybányai Festők Társaságának (1975). Tagja az erdélyi Barabás Céhnek, a Paál László Társaságnak. 1942-ben műtermet kaptam a nagybányai művésztelepen, amelyet, sajnos csak egy évig élvezhettem, mert behívtak katonai szolgálatra. 1944-ben feleségem Gödöllőn szült, és még azon ősszel Szentendrére költöztünk. Kisbabával már nem tudtunk Nagybányára utazni. így szakított el minket a háború Nagybányától, ahol tízévi munkám nyomtalanul elveszett. A háborúban mindenünk elpusztult, egy szál ruhában maradtunk, de éltünk. Mint Robinson, kezdtük az életet. Újból napszámba jártam. Vállaltam kertásást, favágást, gödörásást. Kaptam ugyan 400 Ft-os ösztöndíjat, de a sok hiány, s a növekvő család felemésztették. 1953ra már az ötödik gyermekünk született. Most is mindig hálával emlékezem a Képzőművészeti Alapra, amely mindig segítségünkre volt, ha bajba jutottunk. 1949-ben végre rendes lakáshoz jutottunk Szentendrén. 1955-ben, 1956-ban Szentendrén, a Fényes Adolf-teremben volt kiállításom. 1957-ben a Munkácsy-díjjal jutalmaztak. Később volt egy kiállításom a Dürer-teremben (1965-ben). A budapesti és vidéki kiállításokon mindig szerepelek. 1968-ban a Szocialista Kultúráért érdemérmet kaptam, 1969 őszén pedig gyönyörű műtermet a szentendrei új művésztelepen. 1973-ban pedig a Munka Érdemrend arany fokozatát kaptam, majd Szentendre város Pro Urbe díját. Szentendre díszpolgára vagyok. Most, hogy az árvíz elvitte Szatmáron régi házunkat, amely földes padlójú volt, két kicsi ablakkal - emlékeim sokasodtak. - De hát már nem járunk fonóba, és nem lessük a lányok orsóit sem. Sovány gebékkel sem szántanak a szatmári fekete földeken. Kaszás társaim mind a mennyekben már, és drága nagyapám kék szemei sem mosolyognak többé felém. A műterem szép fehér ablakai sötét eget kereteznek.