Novotny Tihamér szerk.: 10 + 1 éves a Szentendrei Grafikai Műhely (Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága, Szentendre, 1991)

Ez az egy évtizedet átfogó sokféleség, bár sohasem válhat teljessé a felsorolás, csak individuális gyökerű lehet. Ez a művészet valóban „szubjektív-alanyi" életutakat építő, ahány, annyiféle. Ennek ellenére a helyi művészetet és a grafikákat valamelyest ismerők számára, két olyan alapvető stílusvonal rajzolódik ki a kortárs szentendrei művészeti életben, amely a „szubjektív izoláción" túl, kollektív stílusjegyeket is tartalmaz. S ezek a kollektív stílusjegyek - természetesen az egyéni életutak tükrében egyrészt egy virtuálisan még ma is működő avantgárd és egy neoavantgára csoport szelemiségére utalnak, azaz két sajátos stílustörekvésekkel rendelkező, Szentendrén kikristályosodó „izmus" ideája köré tömörülnek: 1. A harmincas években kibontakozó, máig ható, nagy formai hagyományokkal és szellemi energiákkal renaelkező szentendrei konstruktivizmusra (konstruktív vagy emblematikus szürrealizmusra); 2. A hivatalosan 1972-től működő Vajda Lajos Stúdió szürrealista-neodadaista, a Fluxus és az antiművészet gesztusait magába építő, sokoldalú szubkultúrát teremtő két „iskolára" gondolunk. Ez a két alaptendencia tehát - bár a nemzetközi stílusáramlatoktól nem függetlenül - belső fejlődéssel, saját genezissel rendelkezik Szentendrén, Ezzel szemben a szentendrei (szita)művészetben fellelhető többi stílus személyes, „izolációs" irányzatként könyvelhető el, vagyis nem mozgalomszerű. Ezek a művészek túlvannak már (és voltak) egy-egy iskola, egy-egy csoportosulás bármiféle kollektivizmusán. (Lásd Posztnagybányai Iskola, Európai Iskola.) Az iaős mesterek, akik a Grafikai Műhelyben még tevékenykedtek, már nem élnek. A fiatalabbak egy-egy új nemzetközi stílusirányzathoz csatlakoztak vagy csatlakoznak és öntörvényű utakon járnak. A kialakult helyzetet látszólag kibogozhatatlanná teszik az egyszerre ide, egyszerre oda fűződő-kötődő személyes, alkotói-művészeti érdekkapcsolatok. A szentendrei művészeti paletta tehát egyszerre bonyolult és gazaag: a stílustendenciáktól és -kapcsolatoktól sem mentes alkotók itt-ott szorosabb, máshol lazább konglomerátumot alkotnak. Az esetleges szita eszköztári hasonlóságokon túl, egyetlen, szinte mindenek felett álló kvázi-közös mozzanat figyelhető meg a grafikákon: a geometria ezerarcú jelenléte. (Bár tudunk jónéhány kivételt is említeni.) Geometrián itt nem a matematikának a térformákkal foglalkozó, és nem a szó szoros értelmében vett mértannak a térbeli alakzatok tulajdonságait vizsgáló ágát kel! érteni, hanem a művészetben meghonosított sík- és térmértani alakzatok, jelzések és jelölési rendszerek absztrakt, emblematikus, szürreális, szimbolikus és konstruktív alkalmazását. Gondolunk itt a különféle nagyságban, színben és formai összefüggésrendszerben megjelenő kör, körcikkely, háromszög, négyzet, téglalap, rombusz, paralelogramma, kereszt motívumokra, a különféle hangsúlyt kapó vonalakra, a párhuzamos, egymást metsző, egymást ívesen követő, koordináta-rendszert alkotó egyenesekre stb. Az absztrakt geometria lehet rendzeő, szervező elv: szubjektív, dekoratív, átemberiesített architektonikus világot, vagy hűvös, személytelen, tiszta szerkesztettséget, szubtilis áltervrajzot teremtő konstruktív váz, (Barcsay Jenő, Deim Pál, Aknay János, Balogh László, Gavrilovics Sánaor, Vincze Ottó, Konok Tamás, Bodóczky István, Lukoviczky Endre, Baska József, Csík István). A geometrikus-absztrakt formák gyakran kereszteződnek kihegyezett és elvont vonal-, folt- vagy formastruktúrává alakított természeti motívumokkal, (Jávor Piroska, Bálint Ildikó, Buhály József). A geometria gyakran még a figurális kompozíciókat is szögletesíti: az emberi alakokat aekoratív, lírai, filozofikus vagy szürreális, szélsőségesen ironikus módon mértani emblémákká teszi, vagy fordítva: az átemberiesített mértani alakzatokat univerzális szimbólumokká alakítja és absztrakt mitológiává avatja. (Wahorn András, feLugossy László, Bereznai Péter, Hajdú László, Deim Pál).