Novotny Tihamér szerk.: 10 + 1 éves a Szentendrei Grafikai Műhely (Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága, Szentendre, 1991)
Barcsa 1 / Jenő, Vaszkó Erzsébet, Korniss Dezső, Prik János és Bálint Endre munkáival is - maga a szitamester „tette át" kézi másolás vagy fotóeljárás útján a szitavászonra.) A műhely a művészi munka mellett közművelődési feladatokat is vállalt, Minden szériából két példány a Pest Megyei Műtárgybank tulajdonába kerül, s ebből az anyagból bármikor „röpülő kiállítás" rendezhető az ország kevésbé exponált helységeiben vagy akár külföldön is. Alapszabály továbbá, hogy az lehet a Grafikai Műhely tagja, aki Szentenarén él, vagy munkássága valamilyen módon a városhoz kapcsolható Az itt tevékenykedő festők, grafikusok és szobrászok először 1981-ben mutatkoztak be egységesen a XI. Országos Grafikai Beinnálén, s azóta már több jelentős hazai tárlat mellett külföldön is szerepeltek; Basel, Knoxville, Madrid, Salzburg, Berlin, Zwickau, valamint szórványban többen megfordultak Bulgária, Lengyelország, Szovjetunió, Dánia, Peru, Svédország, Törökország, Görögország és Japán kiállítótermeiben. Az első nyomtatásra használt szitákat valószínűleg a XVII. században készítették Japánban és Kínában, és ismerték már a XIX. századi Angliában is. A mai értelemben vett szitanyomást Berlinben mutatták be 1920-ban. Ennek ellenére az eddig jobbára csak a textiliparban és a reklámban használt szitatechnikát amerikai képzőművészek alkalmazták először művészi szándékkal munkálkodásaik során. (PI. Andy Warhol, Roy Lichteinstein.) A második világháború technikai újításai jelentősen hozzájárultak e végeredményben könnyen kezelhető és elsajátítható technika világméretű elterjedéséhez. Az autonóm szitaművészet virágkora tehát egybeesett a hatvanas-hetvenes évek expanzionista művészeti mozgalmait regisztráló korszakkal. Ebben a művészettörténeti intervallumban óhatatlanul a fotó legnagyobb fogyasztóivá váltunk, hiszen a hagyományos esztétikai kategóriák közé besorolhatatlan „ellenművészeti gesztusok" és folyamatszerű művek jórészt csak a fénykép segítségével maradhattak fenn az utókor számára, Gondoljunk csak a pop art, Fluxus, happening, akció, performance, polikunst, koncept art, arte povera, mail art, land art stb. irányzatokra. Kezünk, szemünk és gondolkodásmódunk szabályszerűen rászokott a fotószerűségre. Ez azonban teljesen természetes összefonódássá alakult az amúgy is fény- és emulzióelvű szitatechnikával. (Zárójelben érdemes felsorolnunk a dokumentálás azon művészi területeit és eljárásait, amelyek a fotóval mint médiummal manipuláltak és foglalkoztak: fényárnyék effektusok, a film vegyi reakciói, színezés, bemozdítas, montírozás, montázs, gyűrés, deformálás, az eredeti fénykép átírása, átdolgozása, átértelmezése, parafrázisok, személycserék, kiemelés, új szituációteremtés, nagyítás, részletezés, tárgy- és árnyékhelyzetek rögzítése, a jelképek visszatárgyiasítása, folyamatábrázolás, redukció, a film mint médium, belerajzolás, kiválasztás, képkockagyűjtés, esemény-ábrázolás, konkrét-vizuális költészet, telefotó, képek másodkézből való felhasználása stb.) Magyarországon ezzel az eljárással az első kísérletek a hatvanas évek közepén kezdődtek, s a nyolcvanas évek elejére szinte már egyeduralkodóvá vált képzőművészeti életünkben, legalábbis a grafika területén. Úgy látszott tehát, hogy a szitatechnika kemény, fotószerű, sőt fotódeterminisztikus használata már-már elfelejteti velünk a lágyabb, érzékenyebb, szenvedélyesebb, festőibb, esztétikusabb kifejezési formákat, holott ez az eljárás magában hordozza a líraibb, expresszívebb és kézművesebb megnyilatkozási lehetőségeket is, amikor hirtelen, bár nem kultúrtörténeti előzmények nélkül, s a gazdasági, politikai és társadalmi jelenségektől sem függetlenül, új fordulat következett be a világ képzőművészeti életében, A hetvenes évek végén kibontakozó új szenzibilitás-
