Novotny Tihamér szerk.: 10 + 1 éves a Szentendrei Grafikai Műhely (Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága, Szentendre, 1991)

ennek szellemében fölosztani a működést. Mert nyilván sok embernek nem felel meg ez az évenkénti egy heti beosztás. Például nekem nem alkalmas ez a mód az alkotásra, mert ha megnyomok egy színt, akkor három-négy hétig is spekulálnom kell azon, hogy melyik másikat tegyük utána. Szóval szerintem rugalmasabb időbeosztást kellene csinálni. — N. T.: Nem beszélve arról, hogy megjelentek más versenytársak is a poronaon. Gondolok például a váci Országos Grafikai Műhelyre, amely sokkal nyitottabb renaszerű, és jobban felszerelt, mint a szentendrei. S ez pont annyiban előny, hogy nincsenek túlságos időbeli megkötöttségek, hiszen ha valaki bejelentkezik a műhelybe, az addig dolgozhat amíg késznek nem érzi a munkáját. Nem beszélve arról, hogy több grafikai eljárás közül választhat. A Szentendrei Grafikai Műhely azonban úgy érzem, hogy beszűkült, vagy legalábbis erősen specializálódott lehetőségeket kínál tagjai számára. — K. /.: Ez elsősorban azért van, mert nincs technikai fejlesztés. Például más rendszerű nyomtatási eljárás esetében giganto-grafikákat is lehetne nyomtatni. Két ember hatalmas rákellal tudná lehúzni a nagy nyomatokat. De hát nyilvánvalóan hely is kellene. És azért a nyomdai fényképezésre is mint lehetőségre szükség volna. Nem is beszélve arról, hogy ha más anyagokra is történhetne szitanyomás, például fémlemezre. Ehhez viszont már más tulajdonságú anyagokat kellene beszerezni. A meglévő technikai adottságok miatt így mindenki kénytelen a saját kánonjai között mozogni, mert a méret és a papíranyag meghatározza a tevékenységét és a lehetőségeit. Például meg kéne teremteni annak a módját, hogy kísérletezni is lehessen, adott esetben belekalkulálva azt is, hogy esetleg semmi sem lesz a dologból, de a műhely valamilyen módon ezt is el tudná számolni költségvetésében. Mert ez a mindig mindenkire ugyanúgy vonatkozó kötelező leadás és időbeosztás egy bizonyos stresszhelyzetbe hoz mindenkit. — N. T.: Még egy problémát szeretnék felvetni neked. Ugye úgy tudjuk, hogy Amerikában a szitatechnika természetes módon nőtt ki az ipari, a fogyasztói, a design társaaalom igényeiPőI, s ePPői a helyzetpől emelkedett művészi rangra. Ezzel szemben itt Magyarországon vagy Közép-Európában nem találhattunk se fogyasztói, se ipari, se designra épülő társadalmat. Akkor mégis mi hívta életre ezt a műfajt? Pusztán a „művészet-akarat", a művészet akarása? Vagy mi mozgatja tulajdonképpen a dolgokat? — K. L: Én most térnék vissza arra, hogy bizonyos szemléletű munkáknál kulcsfontosságú volt a technika. Gondolok itt a pop art-ra, a hard edge-re, vagy a minimal art különböző geometrizáló irányzatára, ahol egy egzakt felület létrehozására semmi más nem alkalmas, mint a szita. Temperával vagy olajfestékkel egyszerűen soha nem tudod ezt a felületet megfesteni! Tehát a szakmának a funkcionális igénye kényszerítette a művészeket arra, hogy foglalkozzanak ezzel a kérdéssel és technikával — és nem az, hogy most ezt el lehet-e adni vagy nem. Számomra már Belgiumban kiderült, hogy ez egy igen költséges műfaj. Ott az ipari tevékenység mellett mellesleg (!) foglalkoztak művészi grafikák készítésével is. A SzentenPrei Grafikai Műhely esetében azt hiszem, hogy egyelőre öröm a szintentartás is, nem-