G. Merva Mária: Írók és múzsák Gödöllőn (Gödöllő, 2013)

III. A HORTHY-KORSZAK 1920-1945 - 5. MINORITA ÉS PREMONTREI DIÁKOK

hangsorokat és akkordokat, végül sötétben is el tudja játszani azt, amit bemagol, öt vagy ötven hangzat, egy áriatöredék - Pietá, Signori, pietá -, egy fél Schubert-dal, egy darabka Beethoven-variáció valamilyen olasz dalra, egy Liszt Liebestraum (für Fortgeschrittene) ellenállhatatlanul vonzza a szalonba vagy az űriszobába, amely elkülönül a mindennapos élet szobáitól, az ajtaja mindig csukva van, a fűtetlen szobában télen tíz fokot mutat a hőmérő, Calderoni és Társa, Budapest. Á. anyja néha elnéző anyamosollyal vállat von, Á. Rafael nem foglalkozik a zongorázás tényével. Ha este hazajön, és Á. meghallja lassú, egy kicsit nehézkes lépéseit az ebédlő felől, akkor abbahagyja a zongorázást, egyszer előkapja a könyvszekrényből a Nagy Világatlaszt, s avval a kezében lép ki a szobából, köszön az apjának, szégyelli a Világatlaszt, magát. Az elkülönült szobából végül a csend marad meg. A hangokból és hangzatokból a tűnődések idejére már semmi, hacsak némi, többnyire váratlanul jelentkező zenehallgatás-igény nem, amely szintén ügy jelentkezik, mint annyi más, ami olykor jelentkezik, idült elváltozások vagy lappangó kórok ismétlődő, ismert sajgás-jelzései a szervezetben. A szoba, amikor Á. a valahányadik esztendő őszén hazaérkezik, teljesen üres: néhány hónap leforgása alatt elvándorol belőle minden, utolsóul a zongora. Különös (mondhatni, atipikus), hogy az üres szoba látványa nem marad meg. Talán csak néhány téglalap-folté a falon, és hogy furcsamód könnyen megmondható, melyik világosabb folt a tabáni utca néhány sárga, okker, piszkosfehér, rogyott-földszintes háza, melyik az öt nagy, sápadtkék hortenzia hasas porcelánvázában. Ami igazán megvan, az egy tárggyal meg tárggyal meg csenddel tele szoba. Ámbár: így van-e tényleg? Mi teljes mikor? Minek lapozható föl az összes rétege? Jeanne-Marie Darré zongoraestjén (Erkel Színház, valamikor) Á. egy Ravel közben frissen sült kenyér és császárzsemle illatát kezdi érezni, és az egyre határozottabb, melegebb illat a Kollár pék boltjáé, Kollár Tibi pedig, a pék fia, Á. és Géza osztálytársa a gimnáziumban, akkor még zeneszerzőnek készül, a pék kihasználja a hirtelen megözvegyült Á. Rafaelné kínos anyagi helyzetét és prédaságát, egy ócska pianínó helyébe ezer új forintért megveszi tőle a Petrof-zongorát komor és kísérteties fiának, akinek aztán hamarosan elborul az elméje, alantas emberekkel fölösleges szavakat váltani egyre kevésbé hajlandó. Az egyetlen, akinek társaságát néha óhajtja, a G. legperemén magányosan lakó agg orgonista, valamikori zenetanár, költő és misztériumjáték-író, de őt, miután egy hosszú erdei sétán, szenvedélyes vita végén tisztázva van az alkotó szellem fölszabadításához szükséges abszolút szabadság mibenléte, a zseni függetlenségének és öntörvényűségének a tartalma, torkon ragadja és fojtogatni kezdi Kollár Tibor. Ám szerencsére az aggastyán testi ereje nagyobb az övénél, vagy az életösztöne erősebb az ő megnevezhetetlen ösztönénél, s akkor Tibort elviszi a mentő Budapestre. Néhány év múlva az elmegyógyintézet fürdőjében megcsúszik a síkos csempén. Koponyaalapi törés. Szakadatlan jelen Regény Budapest, 1986,13-21. Részlet 301