G. Merva Mária: Írók és múzsák Gödöllőn (Gödöllő, 2013)

III. A HORTHY-KORSZAK 1920-1945 - 5. MINORITA ÉS PREMONTREI DIÁKOK

SZEMELVÉNY A szeptemberi délelőtt száraz. Az akácokon már csupa sötétzöld bőrérmecske a levélzet, a hársfák lombja poros. Az utcán a szélcsendben percekig áll a porfelhő a Turul Csemegebolt teherautója vagy Bertha doktor fekete Opelja nyomában (G.-n az övé, a községi orvosé az első autó, már legalább tíz éve jár vele, már G.-n is olyan az az autó, mint egy kerekeken guruló cilinder vagy egy dülöngve vágtató doboz egy némafilm végén.) A por lassan behúzódik a kertekbe, ahol díszbokrokra ülepszik le, gyepágyakban a megszokott satnya virágokra, fonott és fehérre festett kertibútorra, amelyen nem szoktak ülni a háziak. Valamennyi por biztosan beszáll a nyitott ablakokon is, láthatatlanul, mert a szobák árnyasak, elfüggönyözöttek. Milyen sok a függöny G.-n. És valahol zongora szól. Májustól szeptemberig némely kertes ház ablakán kihallatszik egy-egy Czerny-Szendy-etűd, egy Für Elise. Ez nem jellemző, állapítja meg Á. Most ültében, tűnődtében, kitértében és egyre távolabbra kitérőben, cigarettáját elnyomva és cigarettára gyújtva, de vajon miért olyan fontos, szép, nyomasztó neki az, hogy G.-n talán tényleg zongorák szólnak délelőttönként tavasztól őszig, és miért olyan nyomasztó ez, mint egy Csehov-darab tévéfilmen vagy szobák, bútorok, kanapék, pohárszékek leírása, könyörtelen leltározások Tolsztojnál, Flaubert-nál? Az utca felső vége, a Röges felől egy parasztasszony közeledik, egy kosár paradicsomot tol a kockaköves járda mellett a biciklisek és tragacsot tolók szegélyösvényén, épp találkozik a távolodó Ibivel, amikor valahol megint megszólal egy zongora. (...) Á.-éknál szintén árnyas szobában áll a zongora. A két ablak északra néz, a hat tuja pedig, amely annyi idős, mint Á. torokgyíkban elhalt húga volna, már az ablakok szemöldökfájáig ér föl. Á. anyja úriszobának hívja azt a szobát, az apja szalonnak. Á. nem gondolkozik a két szón, a meghatározások esetleges különbségén, a két szó csak most áll úgy előtte, mint két egymás mellé helyezett kicsi, azonos méretű üvegidom (nem nagyobb két üvegnyakék-szemnél), s a kettő összeilleszkedő lapjai közt megtörik a fény. A szobában a két fotelon és a kanapén rózsaszín vászon védőhuzat van. A garnitúrákon minden háznál védőhuzat van, ez természetes. A bútor huzata a védőhuzat, és hogy alatta milyen színű és mintájú a damaszt, a selyem, a mokett, az nem látható. Á.-éknál a prépost-prelátus, egy államtitkár, egy országos nevű és hófehér szakállú orvosprofesszor majdnem váratlan és rövid látogatásakor látható, hogy a damaszt fáradtabb rózsaszín, mint a védőhuzat, és ugyanez látható még olyankor, ha Á. Rafael és felesége évente négyszer-ötször meghív vacsorára három-négy g.-i házaspárt, csak akkor a mindenes szedi le sietség nélkül a garnitúráról a vászonhuzatot, nem Á. Rafael rángatja le hirtelen, valamilyen indulattól elsötétült, majdnem fekete arccal, s nem ordít be valamit a csukott ajtón keresztül a felesége szobájába, ahol Á. Rafaelné kapkodva öltözik angol mélyszürkébe, mellőz arcfestéket, de von a jobb keze középső ujjára gránátköves pecsétgyűrűt, mert a látogatás valóban váratlan, ha telefoni jelzésben kétszer fordul is elő az a nyájas szó, hogy inkommodálni. A szecessziós íróasztalon a két réz tintatartóban nincs tinta: szülők is, 2Q9