G. Merva Mária: Írók és múzsák Gödöllőn (Gödöllő, 2013)

III. A HORTHY-KORSZAK 1920-1945 - 5. MINORITA ÉS PREMONTREI DIÁKOK

SZEMELVÉNY A szeptemberi délelőtt száraz. Az akácokon már csupa sötétzöld bőrérmecske a levél­zet, a hársfák lombja poros. Az utcán a szélcsendben percekig áll a porfelhő a Turul Csemegebolt teherautója vagy Bertha doktor fekete Opelja nyomában (G.-n az övé, a községi orvosé az első autó, már legalább tíz éve jár vele, már G.-n is olyan az az autó, mint egy kerekeken guruló cilinder vagy egy dülöngve vágtató doboz egy némafilm végén.) A por lassan behúzódik a kertekbe, ahol díszbokrokra ülepszik le, gyepágyak­ban a megszokott satnya virágokra, fonott és fehérre festett kertibútorra, amelyen nem szoktak ülni a háziak. Valamennyi por biztosan beszáll a nyitott ablakokon is, láthatat­lanul, mert a szobák árnyasak, elfüggönyözöttek. Milyen sok a függöny G.-n. És valahol zongora szól. Májustól szeptemberig némely kertes ház ablakán kihallatszik egy-egy Czerny-Szendy-etűd, egy Für Elise. Ez nem jellemző, állapítja meg Á. Most ültében, tűnődtében, kitértében és egyre távolabbra kitérőben, cigarettáját elnyomva és ciga­rettára gyújtva, de vajon miért olyan fontos, szép, nyomasztó neki az, hogy G.-n talán tényleg zongorák szólnak délelőttönként tavasztól őszig, és miért olyan nyomasztó ez, mint egy Csehov-darab tévéfilmen vagy szobák, bútorok, kanapék, pohárszékek leírá­sa, könyörtelen leltározások Tolsztojnál, Flaubert-nál? Az utca felső vége, a Röges felől egy parasztasszony közeledik, egy kosár paradicsomot tol a kockaköves járda mellett a biciklisek és tragacsot tolók szegélyösvényén, épp találkozik a távolodó Ibivel, ami­kor valahol megint megszólal egy zongora. (...) Á.-éknál szintén árnyas szobában áll a zongora. A két ablak északra néz, a hat tuja pedig, amely annyi idős, mint Á. torok­gyíkban elhalt húga volna, már az ablakok szemöldökfájáig ér föl. Á. anyja úriszobának hívja azt a szobát, az apja szalonnak. Á. nem gondolkozik a két szón, a meghatározások esetleges különbségén, a két szó csak most áll úgy előtte, mint két egymás mellé helye­zett kicsi, azonos méretű üvegidom (nem nagyobb két üvegnyakék-szemnél), s a kettő összeilleszkedő lapjai közt megtörik a fény. A szobában a két fotelon és a kanapén rózsaszín vászon védőhuzat van. A garnitúrá­kon minden háznál védőhuzat van, ez természetes. A bútor huzata a védőhuzat, és hogy alatta milyen színű és mintájú a damaszt, a selyem, a mokett, az nem látható. Á.-éknál a prépost-prelátus, egy államtitkár, egy országos nevű és hófehér szakállú orvosprofesszor majdnem váratlan és rövid látogatásakor látható, hogy a damaszt fáradtabb rózsaszín, mint a védőhuzat, és ugyanez látható még olyankor, ha Á. Rafael és felesége évente négy­szer-ötször meghív vacsorára három-négy g.-i házaspárt, csak akkor a mindenes szedi le sietség nélkül a garnitúráról a vászonhuzatot, nem Á. Rafael rángatja le hirtelen, valami­lyen indulattól elsötétült, majdnem fekete arccal, s nem ordít be valamit a csukott ajtón keresztül a felesége szobájába, ahol Á. Rafaelné kapkodva öltözik angol mélyszürkébe, mellőz arcfestéket, de von a jobb keze középső ujjára gránátköves pecsétgyűrűt, mert a látogatás valóban váratlan, ha telefoni jelzésben kétszer fordul is elő az a nyájas szó, hogy inkommodálni. A szecessziós íróasztalon a két réz tintatartóban nincs tinta: szülők is, 2Q9

Next

/
Thumbnails
Contents