Öriné Nagy Cecília (szerk.): A gödöllői szőnyeg 100 éve - Tanulmányok a 20. századi magyar textilművészet történetéhez (Gödöllő, 2009)

Farkas Zsuzsa: A kép a kárpit tükrében- A Magyar Nemzeti Galéria kárpitjai

26 Farkas Zsuzsa A kép a kárpit tükrében — a Magyar Nemzeti Galéria kárpitjai Ennek a tanulmánynak nem célja a gödöllői kárpitok általános összegzése, csak adalékul szolgál egy bizonyos részéhez. A bevezetőben azt vizsgálom, hogy miért kell egy festménynek a kárpiton megjelenni? Valójában arra kerestem a választ, hogy a grafikai és fényképes reprodukciókhoz hasonló vagy azzal azonos-e a kárpiton ábrázolt jelenet? Ügy tűnik, hogy a művészettörténet számára érdekes kérdést az iparművészet kutatói kikerülik, pedig a Magyar Nemzeti Galéria gödöllői kárpitjai ezen az általános síkon kapcsolódnak a képzőművészeti gyűjteményhez. A tanulmány második része a Gödöllőn szőtt képes kárpitok listájával kezdődik. Ezzel a felsorolással a műveket kiemelem a nagy mennyiségű, összegyűjtött dekoratív munkák közül, azért hogy áttekinthetőbb legyen számomra a helyzet. A tanulmányhoz készült első összeállítást végül Oriné Nagy Cecília segítségével pontosítottuk, és a tanulmánykötet végén hivatkozási dokumentumként közöljük. Ez után kezdődik a négy Magyar Nemzeti Galéria tulajdonában található mű ismertetése — a sors úgy hozta, hogy ezek közül a Vaszary János által tervezett mű elemzése teljesedett ki. Ennek az oka az, hogy a Magyar Nemzeti Galéria 2007-es életmű kiállítása kapcsán végzett kutatás közben a dokumentumok újabb összegzése sok érdekes, új adalékot eredményezett. A „kép" fogalmának definiálására számos kiváló teória keletkezett, Hans Belting tanulmányaiból megtanultuk a fogalom koronként változó transzformálódását is. Egyes elméletek szerint a kép egyenlő a teljes vizuális szférával, így nincsenek szimbolikus jelentést hordozó képek. Más értelmezések kijelentik, hogy a kép ikonikus jel, amely a hasonlóság referenciájával kötődik a valósághoz. Annyi bizonyos, hogy a vizualitáson keresztül izolálja az ember a szimbolikus egységet, amit „képnek" nevezünk. Képekkel élünk és képekben értjük meg a világot — állapítja meg Belting.

1 A képi jelenség hasonlóan értelmezhető, mint a szöveg, amikor az írás által olvashatóvá válik. A kép a képzőművészeti alkotás által értelmezett jelenséggé válik, amelyet a különféle technikák teszik láthatóvá. Ezek, mint hordozó médiumok jelennek meg, amelyek alapján akár tagolni lehet a több ezer éves képtörténetet is. A forma és az anyag kettősségének diszkurzusa végighúzódik az utóbbi száz év művészetelméletén, és folytatódik az anyagról és szellemről szóló vitákban is. Összegezve tehát a képnek szüksége van egy médiumra, amelyben testet ölthet. Belting szavaival: „A képek a történelmi kultúrákban kinézetüket változtató nomádokhoz hasonlítanak, akik az aktuális médiumokat átmeneti táborhelyeként használták. A képek színjátéka az egymást követő médiumokban mindig újrarendezödött."

1 Minden egyes képnek saját hordozóra van szüksége, amelynek fajtáját és minőségét a kulturális használat határozza meg. A képek először falakon, majd utóbb egyéb anyagokon, így kárpitokon is megjelenhettek. A képek megvalósulási folyamatában a kiindulási pont többnyire egy apró mű, egy vázlat volt, ez vezette a transzponálást. A képes kárpitok története az európai művészetben egészen a 12. századra, sőt még előbbre nyúlik vissza. A kiemelkedő, korai darabok közé tartozik az 1031-ben készült magyar királyi palást is.

3 A bizánci szövetből készült, arannyal hímzett casulán három sávban próféták, apostolok és szentek, ezek között István király, Gizella királyné és Imre herceg láthatók. Az előoldalon Krisztus színeváltozása, keresztre feszítése, a hátoldalon a diadalmas Krisztus oroszlánon és sárkányon taposó, valamint trónoló ábrázolása kapott helyet. A palást Karoling- és Ottó-kori előképek ismeretéről tanúskodó ábrázolásai miatt feltételezhetően Regensburgban készült. Ez a kárpit a királyság hatalmi jelvényének egyik megtestesítője, amelyen a jelképek és a képek együtt értelmezik annak szerepét.'* A 14. században az addig széles körben pusztán használati eszközként ismert szövött kárpitok kiléptek dekoratív és egyben használati funkciójukból, és az újabb divat szerint festményeket jelenítettek meg. Átlépve a díszítő vagy „müvészi"-nek tartott funkcióba, a kárpit képpé vált. Vajon miért történt ez a változás? Az egyik elfogadható teória szerint a kárpit jól és tartósan őrzi meg a képek lényegét. Több ezer éves szövet darabokat is ismerünk, és az újkori festmények hordozó anyagául szolgáló vászon is hosszú életre készül. A 15. században a pápai nagyhatalmi érdekek teremtették meg a képes kárpitok hatalmi pozíciót jelképező válfaját, amellyel az a gazdagság szimbólumává vált, egy-egy mű birtoklása jelentős tekintélyt kölcsönzött tulajdonosának.

5 X. Leó pápa rendelte meg Raffaellótól Az Apostolok cselekedetei sorozatot, amelyek a Brüsszelben készített, reprezentatív művek követendő mintái lettek. A képes kárpitok értékelésében több problémáról esik szó a megközelítések sokszínűsége miatt. Egyes kutatók a fest1 Hans Belting: Képantropológia. Képtudományi vázlatok. Spatim 7.. Budapest, 2003. 13. 2 Belting 2003. i. m„ 35. 3 Lovag Zsuzsa: A magyar koronázási jelvények. Budapest, 1986, Tóth Endre: A magyar koronázási jelvények. Budapest, 1996. 4 Legújabban: Marosi Ernő: Szent Imre halálának és lelke mennybevitelének ábrázolása a székesfehérvári szarkofágon? In: Az ezeréves ijjú. Tanulmányok Szent Imre herceg 1000 évéről. Lőrincz Tamás (szerk.) Szent Imre-templom, Székesfehérvár, 2007. 69—77. 5 Rebecca A. -T. Stevens: A kárpit idézete. In: Kárpit 2. András Edir (szerk.) Budapest, 2005. 42-43.