Antoni Judit: „Ablakok Pápua Új-Guineára" (Távoli világok emberközelben II. Gödöllői Városi Múzeum, 2008)

teményben ezek képezik az egyik legnagyobb egységet. A laza szerkezetű, rugalmas, fonott karperecekhez a csavarpálmaféle Freycinetia angustissima és a hangaféle Dimorphanthera sp. vékonyra hasított, összesodort szálai a legjobbak, a merevebbek rotangból (Calamus sp.) vagy az előbbi két növényfajból készülnek, a finomabb, színes szálakkal körbetekert kéreg-szalag alapúak díszítését a világos színű liliomféle Geitonoplesium cymosum illetve „páfrányfa", a Dicranopteris linearis feketés rostjaiból nyerik. A kötött szalagok nyersanyagának bármelyik, a tapához használt anyag megfelelő, amiből fonalat lehet sodorni. Szobraik és a kézi dobok faragásához igen nagy választékkal rendelkeznek, a szobrok esetében szinte az összes eddig felsorolt fafaj szóba jöhet, a dobokhoz már, a használatukból adódó követelményeknek megfelelően már valamivel kevesebb fa alkalmas. A korábban már említett vörös cédrus, az érdeslevelű füge mellett a borostyánféle arália (Polyscias aff. Royeni), a hüvelyesekhez tartozó mimóza (Albizia fúlva) a kakaóféle Sterculia sp. és a rutaféle Zanthoxylum sp. a fő alapanyagok. A tárgyak nagy részének felületén, legyenek bármilyen anyagból, általában vékony, patina-szerű bevonatot látunk: ez a rájuk kent vagy rakódott füst és disznózsír keverékéből áll össze, de sokszor még használat előtt bekenik a tárgyakat, hogy tartósabbak, csillogóbbak, esetleg illatosak legyenek. Ilyen célokra a kókusz olajat, ásványi olajat vagy a tigaso fa (Campnosperma brevipetiolata), esetleg a pandanusz gyümölcséből (Pandanus conoides) préselt olajakat használják. (A növényekre vonatkozó adatok forrása: Sillitoe, P. 1988) Az itt felsorolt nyersanyagok természetesen csak egy, feltehetőleg kis részét képezik azoknak az anyagoknak, amelyeket Új-Guinea őslakosai saját céljaikra felhasználnak: a különböző gyógynövényekről, a szertartásokon használt levelekről, termésekről, virágokról, az ékszerek készítéséhez szükséges magvakról stb. ezúttal nem is szóltam, részben, mert a gyűjtemény ilyeneket egyáltalán nem, vagy keveset tartalmaz, részben pedig azért, mert e témában kevésbé vagyok jártas. Csak néhány adat: Új-Guinea és a Bismarck-szigetek teljes területén táplálékként legalább 250 növényt ismernek az őslakosok, ezeknek gyökerét, szárát, törzsét, levelét, gyümölcsét, termését, bármely részét fogyasztják nyersen vagy különböző módokon feldolgozva, több mint 330 növény valamelyik részéből készítenek gyógyszert vagy használják mindenféle betegségek elűzésére, 115 növény alkalmas varázslat és mágia űzésére a szertartások során és több mint 80 növényből készülhet eszköz vagy fegyver. Csónakot vagy azok részeit mintegy 40 növényből, kerítést, ház-alkatrészeket, ház díszítő elemeit közel 180 növényfajból lehet előállítani, tapát és zsinórt, fonalat 46 növényfaj ad, a hétköznapi és ünnepi viselethez pedig mintegy 90 növényfaj leveleit és virágját, termését használják fel. E növényfajok közül igen sokat szinte mindegyik szerepkörben viszontlátjuk. (Paijmans, K., 1976) E kis könyv terjedelmét meghaladja az eszközök, használati tárgyak, ruhadarabok, ékszerek és minden egyéb tárgy készítési módjának leírása: ez nem jelenti azonban azt, hogy a témát nem lenne érdemes egyszer önmagában is feldolgozni. Megismerkedés a gyarmatosítókkal A paradicsommadarak tollaira vadászó malájok, kínaiak után a partvidéken a XIX. század második felétől megjelentek az első európaiak is: kereskedők, misszionáriusok, gyarmatosítók és végül azok, akiket a sziget növény- és állatvilágán kívül az őslakosság is érdekelt. Közülük az első az orosz Nyikolaj Nyikolajevics Mikluho-Maklaj volt, aki 1871 és 1876 között többszöri megszakítással 15 hónapot töltött főleg az Astrolabeöbölben és környékén. Otto Finsch német zoológus 1884-85-ben járt itt: 1885-ben elsőként hatolt fel az általa Kaiserin Augusta folyónak keresztelt Sepiken, mintegy 48 km hosszan. 1888-ig több mint 600 kilométert derítettek fel a folyóból az egymást követő német expedíciók. A terület 1884 és 1920 között Kaiser Wilhelmsland néven a német gyarmatbirodalom része volt. A Német Új-Guinea Társaság 1885-ben a Huonfélsziget keleti oldalán, Finschhafenben létesített először kereskedelmi telepet, melyet a mocsaras vidék egészségtelen volta miatt egy idő után feladtak és átköltöztek az Astrolabe-öbölbe, a mai Madang (egykor Friedrich Wilhelmshafen) közelében lévő Bogadjim faluba, mely a Stephansort nevet kapta. Az első magyar Új-Guinea-kutató, Fenichel Sámuel itt dolgozott 1891-től haláláig, s itt is temették el 1893ban. Őt követte Bíró Lajos 1896-ban, azzal az eltökélt szándékkal, hogy folytatja Fenichel félbemaradt munkáját. Hat évet töltött a szigeten és első nagyobb gyűjtése a partvidékről, az akkor Berlinhafen néven ismert mai Aitape falu és a környező szigetek (Angielszigetek, Taraváj, Seleo, Ali, Tamara) illetve a Sepik torkolatvidékéről származik. Ez az a terület, ahol száz 26