Antoni Judit: „Ablakok Pápua Új-Guineára" (Távoli világok emberközelben II. Gödöllői Városi Múzeum, 2008)

üledékes kőzeteket (greywacke) találni. E bányák kő­nyersanyaggal, illetve kész eszközökkel is ellátták a környező vidékeket, egészen a partokig, és termékeik eljutottak arra a területre, ahol hazánkfiai, Fenichel Sámuel és Bíró Lajos gyűjtött. Egy-egy nép a kőeszközöket vagy a készítésűkhez szükséges nyersanyagot bányászat, gyűjtés vagy kereskedelem útján tudta beszerezni. A bányászat kül­színi fejtéssel történt, tűz és hideg víz, valamint kő- és faeszközök segítségével. Mindenütt, ahol a helyi kőze­tek erre alkalmasak és könnyen hozzáférhetőek voltak, a gyűjtögetés bizonyult előnyösebbnek. A folyók, pata­kok medre, a morénák, kavicslerakódások kőzettanilag igen változatos összetételűek, s ezt a változatosságot látjuk viszont az eszközök nyersanyagában. A meg­munkálás kezdeti szakaszában többféle technikát alkalmaztak a szükségnek megfelelően: ütögetést, retusálást és kalapálást. A csiszolás, polírozás min­den esetben a legutolsó szakaszt jelentette. Egy-egy nyersanyagforrásnál több, különböző típusú eszköz is készült és a penge sokszor már készter­mékként, a kereskedelmi utakon jutott tovább: a ké­szítés, terjesztés és általában a használat is a férfiak „hatáskörébe" tartozott. A pengék elenyésző kivétellel (szertartás során vagy pénzként) nyelezve voltak, s az, hogy baltaként, fejszeként, illetve szalukapa (vájóeszköz) szerepben használták-e őket, a nyelezés módjától függött. Mivel a terület jelentős részén az „összetett" (forgatható), tatokba illesztett és a tatok­kal együtt nyelezett forma a divatos, a kőpengék bal­taként (ha a penge éle a nyéllel párhuzamos) vagy szalukapaként (ha a penge éle merőleges a nyélre) is egyformán kézre álltak. Az eszköz - az európai hiedelmekkel ellentétben - fegyverként csak vészhely­zetben jöhetett szóba. A kőbalta, szalukapa főbb fel­használási területei: ültetvényekhez erdő irtása, favágás, kerítés készítése, tűzifa-aprítás, házépítés, csónakkészítés, faragások durvább és finomabb kidol­gozása. A pengéket állandóan élesítették, s ettől for­májuk, ha nem is alapvetően, de változott, hosszú­ságuk és súlyuk pedig fokozatosan csökkent. A törött darabokat sokszor újra hasznosították, kisebb vagy más eszközzé (ütőkő) alakítva át őket. A buzogányfejek készítéséhez a legjobb nyersanyagot gyakran a patakmeder megfelelő nagyságú kövei közül választották ki és a lyuk kialakítását nem fúrással (noha ez ismert puhább anyagok esetében) hanem ütögetéssel végezték. Ehhez egy hegyes követ használtak - néha egy régi, törött kőbalta-pengét - mindkét oldalon, vál­takozva ütögetve a követ, ügyelve arra, hogy a lyukak egyforma mélységűek legyenek. Amikor elérték a kellő mélységet - vagyis a két lyuk-kezdemény középen összeért, körkörös mozdulatokkal kitágítják a lyukat, egy koralldarab segítségével. A befejezett lyuk középen keskenyebb, mint a szélein („homokóra" alakú). A sikeres átlyukasztást követi a forma kialakítása előbb ütögetéssel, majd csiszolással, végül pedig a nyelezés egyszerűbb művelete. A buzogányt mindig fegyverként használták, közelharcban, állatokat sosem öltek meg vele és távolról sem hajították az ellenség felé. A gyűjteményben található „csillag" és „ananász" alakú buzogányfejek a kőmozsarakkal és mozsártörők­kel együtt Új-Guinea őstörténetének emlékei: ma már sehol sem készítik őket, egy részüket őseik hagyatéka­ként, szent kövekként őrzik. Régészeti datálásuk alap­ján jó néhány közülük akár párezer éves is lehet. Az ásványok, az agyag kerámiakészítésre és festékek előállítására volt alkalmas. A szigeten, ahogy Óceánia egész területén, nem ismerték a fazekaskorongot. Agyagedényeik készítésekor két fő technikával dolgoz­tak: az ősi, a pápuákhoz köthető spirális, vagy gyűrűs módszerrel és az ausztronéz népek által megis­mertetett és elterjesztett veregetős technikával. Bár ez utóbbit ma is főleg az ausztronézek partvidékeken és a szigeteken élő leszármazottai alkalmazzák elsősorban, a két típus keveredése is ismert. Agyaglelőhelyeiket nagy becsben tartják, nem utol­sósorban azért, mert megfelelő agyagot nem mindenütt találni. Az agyagot az esős évszakban gyűjtik, amikor könnyebb kiásni: hegyes ásóbotokkal, újabban fém­eszközökkel vágják ki a nem túl mély agyaggödörből, majd levelekbe csomagolva hurkolt szatyrokban vagy kókuszlevélből font kosarakban szállítják haza. Otthon megtisztítják a belekeveredett gyökerektől, korall-vagy kagylódaraboktól, kavicsoktól, - a művelet többnyire puszta kézzel, néhol szitával történik. Az agyag színe a benne lévő széntől és a vastartalomtól függ: a szür­kétől a sárgán, vörösön, barnán át a feketéig minden­féle változat megtalálható. A Sepik-vidék bevésett mintákkal díszített edényeihez finomabb minőségű agyagot használnak, mint a főzőedényekhez, ez utóbbi enyhén kavicsos. A spirális technikával készülő edényekhez hosszú (50­120 cm), 0,5-4 cm vastagságú hurkát sodornak az igénynek megfelelően, s ezt a hurkát tekerik fel folya­matosan egy kis, kerek alapra, szükség esetén újabb hurkával kiegészítve. A módszer változata a „gyűrűs", amikor egybefüggő gyűrűket illesztenek egymás fölé. Ha 20

Next

/
Thumbnails
Contents