Antoni Judit: „Ablakok Pápua Új-Guineára" (Távoli világok emberközelben II. Gödöllői Városi Múzeum, 2008)

oszlopok tartják a tetőt, festett falak díszítik kívülről és itt őrzik az ősök faragott szobrait, a hangszereket és a szertartás minden kellékét. Minden falu lakossága független, önállóan működő egység. A falvak között a hagyományos cserekapcsolatokon kívül régebben szinte alig volt bármiféle érintkezés: a viszonylagos elszigetelődés tovább fokozta a kultúrában már meglévő különbségeket. A közösség vezetése szempontjából vannak azért eltérések: a partvidék és a Sepik alsó folyása mentén található falvakban patrilineáris rendszerű főnökség van, ahol a főnöki pozíció fiúágon öröklődik. A falu tanácsának tagságát a vének alkotják, de a tanácsot a főnök vezeti és az ő szava döntő. A középső folyásvidéken szintén a vének tanácsa a közösség irányító szerve, de állandó főnökük nincs: a vének közül, szükség esetén (veszélyhelyzet, ünnepség, termény betakarítás stb.) az adott feladatra legalkalmasabbnak ítélt átveszi az irányítást. A szerep - s vele a szereplő a szükség szerint változik. A partvidék ausztronéz népeinél a Vének Tanácsa politikai intézményként háttérbe szorult és szerepét a Melanéziából ismert titkos társaságok vették át, a társaság beavatott tagjai vagyoni és ennek megfelelő hatalmi fokozatuk, rangjuk révén jutnak olyan helyzetbe, amelyben a falu életét befolyásolhatják, irányíthatják. igaz, egyes falvakban a fontos kérdéseket előtte a népgyűlésen szokták megvitatni. A férfiak és a nők feladatai eltérőek: a férfiak járnak vadászni, ők építik a házakat, csónakokat, hidakat, készítik a faragásokat és végeznek olyan munkákat, mint a fák kivágása, deszkák, kerítés készítése, kő- és csonteszközök előállítása stb. és közülük kerülnek ki a közösség vezetői is. A nők az otthont, a hátteret teremtik meg mindehhez: a gyerekek nevelésén kívül a háztartás gondjai, a kertek művelése az ültetéstől a termények betakarításáig is rájuk hárul, az ehető növények, gyümölcsök, állatok gyűjtögetése szintén. Számos mesterségben ők a járatosabbak: a hálókat, kötényeket, hurkolt szatyrokat (bilum), kosarakat jobbára ők készítik, az agyagedényeket pedig hol a férfiak, hol a nők, hol közösen állítják elő. Közvetlenül ugyan nincsenek befolyással a falu ügyeire, de a háttérből azért sokszor ők terelgetik a helyes irányba a férfiakat. Mivel a nők nevelik, etetik a disznókat, ami a pápuáknál a „pénzegységet" jelenti, a nők némi vagyonra is szert tesznek a fölösleget becserélve: ezzel finanszírozhatják a férfiak a közösségi házakban végzett tevékenységüket, s ezen keresztül a nők is „szóhoz juthatnak". A települések a természeti viszonyokhoz alkalmazkodnak. A Murik tavak mocsaras vidékén a házakat keskeny gátakra, cölöpökre építik és igyekeznek minél több szilárd talajt elbódítani a víztől, fakéregből, pálmalevelekből, hordalékból egyre több réteget borítani a láp fölé. A Sepik alsó folyásának keleti oldalán az emberek a folyó holtágaiban a víz fölé, szintén cölöpökre építik nem csak a házakat, hanem az egész falujukat: még a disznók is az emelvényeken laknak. A rothadó növények csersavtartalma ugyan feketévé változtatja a vizet és nincs mód a kertészkedésre sem, de szúnyog se „terem" errefelé és ez óriási előny. A szágó viszont vadon nő és becserélhető bármire, amire csak szükségük van. A Sepik középső szakasza a külvilág számára ÚjGuinea legismertebb területe a művészet szempontjából: szinte minden falu külön, egyéni stílust képvisel. A falvak közepén álló közösségi, szertartási házaik („haus tambaran") óriási méretűek és gyakran valamelyik klánt jelképezik. Azon kívül, hogy a szertartások színhelyéül szolgál, illetve a férfiak „klubhelyisége", ahol beszélgetnek vagy megtárgyalják az ügyeket, újabban néhányat a turistáknak eladásra szánt tárgyak kiállítóhelyévé alakítottak át. A szellemházba, ahol a hagyomány még él, csak a beavatottak léphetnek be és viselkedésüket a házban tabuk szabályozzák. A kétszintes épület emeletén elhelyezett szent tárgyakat és a hangszereket, maszkokat, szobrokat csak ők láthatják. A földszinten, a padló közepén áll a garamut (résdob) és a tanácskozások során használt „trónus", az ősszellem lakóhelye. Ez sohasem használatos ülőalkalmatosságként, hanem a szellemekkel való kapcsolattartás eszköze. A hangszerek hangja az ősszellemek jelenlétének bizonyítéka: sokszor az ősként tisztelt állat, így például a krokodil hangját próbálják utánozni. A Sepik-vidéken a fiúk avatása a legfontosabb szertartás: ennek révén válhatnak a közösség teljes jogú tagjává. Az avatást megelőző hónapokban, a falutól elkülönülve megtanulnak mindent, amire a további életükben szükségük lesz, az avatáskor pedig többek között a krokodil bőrét utánzó hegtetováláson kell átesniük. Régebben az ellenségek, áldozatok, kiemelkedő személyiségek (nagy főnök, harcos, orvosságos ember) koponyáit is a haus tambaran-ban őrizték, a misszionáriusok hatására ezeket a hasonlóan nagy erejű 11