Antoni Judit: Tapa, a fakéreg művészete. Válogatás Ignácz Ferenc gyűjteményéből. (Távoli világok emberközelben I. Gödöllői Városi Múzeum, 2006)
az átmérőjük, szeptember-októberben hullanak le. (Phillips, 1991. p.91) A papíreperfa nem terem meg „magától": elterjesztése csakis emberi segítséggel, céltudatosan történhetett a szigeteken, s miután elültették, nem kevés gondozást is igényel. Azokon a szigeteken, ahol az európai textilek megjelenésével kiszorult a tapa a használatból és ezért nem is törődtek többet az ültetett fákkal, a növény ki is pusztult, eltűnt, annyira, hogy például Tahitin még az eredeti nevét (aute) is egy másik növény (a Hibiscus tiliaceus, hárslevelű hibiszkusz) kapta meg. Cook még igazi eperfa-ültetvényeket láthatott Tahitin: „Nagy gonddal ápolják azokat a fákat, melyek a fenti háncskelmék nyersanyagát adják: főként a szederfával törődnek, melylyel a művelt földek legnagyobb részét beültetik. Addig használják csak fel, míg a fa két- vagy hároméves, hat-nyolc láb magas és valamivel vastagabb egy hüvelyknél. A Tahiti-beliek szerint legjobb minőségű a vékony, egyenes, magasra nőtt és ág nélküli fa: ha tehát a törzsön alacsonyan hajtásokat vesznek észre, melyek ággá sarjadhatnának, gondosan levágják." (Cook, 1962. p.137) Lássuk tehát a következő növényt: ,,..a második fajtát kenyérfa háncsából készítik, neve uru: nem éri el az előbbinek fehérségét és lágyságát, s főként az alacsonyabb osztályba tartozó Tahiti-beliek használják.." (Cook, 1962. p. 136) Az idézett növény a kenyérgyümölcsfa, vagy kenyérfa : Artocarpus altilis Forster A trópusokon mára mindenütt elterjedt fa őshazája valószínűleg a Maláj-félsziget: Indonéziában az Artocarpus-nemzetségnek mintegy 30, főleg vadon termő változata ismert. Mégis, Polinézia és főleg a Marquesas-szigetek, illetve a Társaság-szigetek az a terület, ahol a legnagyobb mértékben és a legnagyobb gonddal termesztették - sőt, termesztik ma is, nem annyira a háncsa, hanem elsősorban a gyümölcse miatt. Az európaiak közül elsőként Quiros találkozott vele 1595-ben a Marquesas-szigeteken, de csak Cook útját - és első botanikai leírását követően került az érdeklődés középpontjába, mint olyan növény, amely a manioknál táplálóbb és a rizsnél olcsóbb, így biztosíthatná a Nyugat-indiai gyarmatokon élő rabszolgák táplálkozását. Bligh kapitány „kalandja" a Bounty hajón illetve hajója nélkül - a híres filmekből talán eléggé ismert. Ami viszont kevésbé, az az, hogy a többszöri nekifutással végül áttelepített gyümölcs nem hozta meg a várt sikert: egyszerűen nem ízlett eléggé... Elterjesztése Óceániában szintén a polinézek őseinek köszönhető, hasonlóan az időközben kitenyésztett változatok sokaságához: a kertművelés, nemesítés ma is kedvelt foglalkozás Polinézia-szerte. A többnyire 10 méteres vagy annál akár lényegesen nagyobbra növő fa kevés, de erőteljes ágat fejleszt, lombkoronája szabálytalan körvonalú, széles. Nem kedveli a mocsaras területeket és sok napfényre van szüksége, hogy termékeny legyen. Kedvező körülmények között 5-7 éves korától 50-60 éven át, évente háromszor terem és akár egyetlen, jól gondozott fa képes eltartani egy kisebb családot. A polinéz legenda szerint a kenyérgyümölcs úgy keletkezett, hogy egy szegény ember, aki nem tudta ellátni a családját, elkeseredésében betemette magát a földbe, könyörgő karjait az ég felé nyújtva. A testéből sarjadt ki a fa törzse, karjai ágakká változtak, s az ágakon megjelentek a gyümölcsök, melyek ezentúl a legfőbb táplálékforrást jelentették a szigetlakóknak. A növény levelei igen nagyok, mélyen tagoltak. Porzós virágja torzsa alakú, 10-20 cm hosszú, a termős gömbölyű. A termés, vagyis a kenyérgyümölcs hosszúkás vagy gömb alakú, bibircses felületű: főzve, sütve, párolva, szárítva is fogyasztható, illetve pépként az erre a célra készült vermekben akár évtizedekig tárolható. A növény minden része tejnedvet tartalmaz, amelyet többek között ma is ragasztóként használnak az őslakosok. Gyümölcsén kívül a fa minden részét hasznosítják: törzséből például házoszlopokat és a csónakokat készítenek. Cook kapitány 1769 áprilisában, Tahitin a
