Antoni Judit: Tapa, a fakéreg művészete. Válogatás Ignácz Ferenc gyűjteményéből. (Távoli világok emberközelben I. Gödöllői Városi Múzeum, 2006)

MELANÉZIA, SALAMON-SZIGETEK A háncsból készített anyag Melanézia több területén is ismert, de ezúttal eggyel foglalkozunk egy kicsit részletesebben, mivel a gyűjteményben csak az állítólag innen származó tapák szerepelnek. A szigetcsoportot különböző kulturális örökséggel rendelkező népcsoportok lakják, több mint 60 egymástól kisebb-nagyobb mértékben eltérő nyelvet beszélve. Tapát több növényfajból állítanak elő, leggyakrabban a banyan (Ficus sp.) helyi változataiból. Ezek mind vörösesbarna színű anyagot adnak. Fehér színű tapát is készítenek egy másik fafaj kérgéből: a kész terméket a vad indigóból nyert folyadékkal kékre színezik. A készítés módja hasonló az eddig látottakhoz, eszközeik szintén: fából faragott sulykolóik kerek vagy négyszögletes keresztmetszetűek. A tapát ruhadarabként hasznosították, elsősorban a férfiak és nők által egyaránt hordott ágyékkötők alapanyaga volt. Tapa készítéssel az adatok szerint elsősorban New Georgia és Santa Isabel szigeteken foglalkoztak, illetve a Rennell és Bellona szigetek polinéz lakossága - ez utóbbiak díszítetlenek voltak. A gyűjtemény tapái, bár itt vásárolták azokat, stílusjegyeik alapján nem köthetők ehhez a szigetcsoporthoz. PÁPUA ÚJ-GUINEA Több száz különböző nyelvet beszélő és ennek megfelelően kultúrájában is többé-kevésbé eltérő népcsoportjaival Pápua Új-Guinea a világ kulturálisan legváltozatosabb képet mutató országa. Noha a létfenntartás módja: - kertművelés, halászat, vadászat, gyűjtögetéssel kiegészítve - alapvetően hasonló, szinte minden másban eltérések tapasztalhatók, s ezek az eltérések megjelennek a tapa esetében is. Csak néhány népcsoport készít tapát és ezek között viszonylag csekély a kapcsolat. A tapakészítés Új-Guinea területén oly meszsze nyúlik az időben és oly sok tényezővel kell számolni, hogy a mai helyzetből már nem lehet visszakövetkeztetni sem a technika eredetére sem pedig elterjedésének módjára. Növénytermesztéssel a Felföldön közel 10.000 éve foglalkoznak és tapa készítéshez a feltehetően ennél későbbi megjelenésű papíreperfán kívül igen sok egyéb növényt is felhasználnak, melyek egy része még botanikailag is ismeretlen. A beazonosítható fajok közül itt is előfordul nyersanyagként a kenyérgyümölcsfa, a füge és néhány mangrove is. A készítés nem női, hanem elsődlegesen férfimunka, bár ez sem lehet szabály. A sulykolok sem mindig fából készülnek: előfordul kagylóból és kőből faragott példány is. A ruházati darabokon kívül szertartási öltözékeket, maszkokat illetve olyan kisebb méretű háncskelméket is gyártanak, amelyeket valamilyen tárgy részeként használnak fel. A tapa Polinéziában megismert, a társadalomban és a vallásos életben való jelentős szerepe errefelé nem jellemző, noha egyes, ezt felidéző vonások azért feltűnnek. Az egyik legjobban ismert tapakészítő vidék Oro (korábban Northern) Province területe, a sziget északi partján, a Dyke Ackland Bay és a Collingwood Bay partján, a Nelson-fok két oldalán élő népek földje, a managalese, orokaiva, binandere nevű törzseké. Melanézia egészéhez hasonlóan Pápua ÚjGuineában is csak egy területtel foglalkozunk, ahonnan a gyűjteményünk származik, s amely egybeesik az imént említett vidékkel. Mivel a területen élők művészete, mint annyi más turistát és gyűjtőt, Ignácz Ferencet is vonzotta, amellett, hogy összeállította a múzeum - a fidzsi anyag után - második legnagyobb tapagyűjteményét a területről, arra is gondot fordított, hogy dokumentálja a készítés fázisait. Ignácz Ferenc a tartományi székhelytől, Popondettától kb. 10 kilométerre, az Ajoro folyó partján fekvő, szintén Ajoro nevű falut kereste fel 2002 márciusában. Az általa készített felvételeken Edna Beruga és édesanyja, Emily Hameno készítik azokat a tapákat, amelyek közül több ma a múzeum gyűjteményét gyarapítja.